Az előadás hangulatát a kocsmadíszlet mellett igen erőteljesen meghatározza a zene. A nagyrészt a színészekből összeálló zenekar megmozgatja a közönség lábát, és bár a darab szerint Karl zenekara szörnyen játszik, ez egyáltalán nincs így, sőt. Kár azonban a dalszövegekért – többnyire nehezen vagy egyáltalán nem érthetőek.
Talán az eddigiekből is kitűnik, hogy az előadás inkább hangulatokra, érzelmekre, nem pedig a cselekmény erejére, sodrására támaszkodik. Lehmann úr közel tíz éve él Berlinben, ott töltötte a húszas éveit, különösebb tétek nélküli, gondtalan sodródásban. Még mindig „csak” pincérkedik, de nem is vágyik másra, nem úgy, mint szobrászművészi ambíciókat dédelgető barátja. A kelet-német határőrséggel megesett kalandja, a (pont a harmincadik születésnapján) leomló Fal csak hátteret jelent személyes életének történéseihez: hogy megcsalják, hogy aggódik a barátjáért, hogy nem akar csalódást okozni a szüleinek. (Háttér abban az értelemben is, hogy a történelmi eseményeket kicsit elmosódó filmbejátszások idézik.) Jánosi Dávid magától értetődő természetességgel hozza ezt az egyszerre üdítően és kétségbeejtően átlagos figurát, és vannak kiemelkedően jó jelenetei, például a kutyával folytatott „párbeszéd”. Hajdú István a Karl szerepében meglévő kettősségből (életvidám, sziklaszilárd hűségű jó barát és tépelődő művész) az előbbit bontja ki igazán, a másodikkal részben adós marad. Pedig ott van a lehetőség az összeomlását közvetlenül megelőző és magyarázó, ezért is kulcsfontosságú jelenetben, amikor azzal szembesül, hogy példaképe, a „legnagyobb élő tárgyművész” (aki történetesen Lehmann úr bátyja) kénytelen fűtést szerelni és ócska olajképeket festeni, hogy megéljen. Fekete Linda Katrin szerepében az intim, nézőközeli játékhoz képest túlságosan erős, inkább nagyszínpadra illő gesztusokat és mimikát használ, és ez a játékstílus kilóg az alakítások közül. Még Maday Gábor Szűrtbúzás-Rainerének erőt és agressziót sugárzó szerepfelfogása illeszkedik hozzá a legjobban (és tér el legjobban a regénybeli Szűrtbúzás-Rainer sokkal lágyabb, lúzerségre kárhoztatott alakjától). Tény, hogy így dramaturgiailag érthetőbb, miért őt választja Katrin. Kerekes József Erwinként a folytonosan az üzleteiért aggódó, de még az emberi tényezőre is figyelni tudó főnök. Varga Klári Heidi szerepében néhány mozdulattal, pillantással is karaktert és történetet tud rajzolni a szerep mögé, ugyanúgy, ahogy a Lehmann szülők (Majzik Edit, Haás Vander Péter) is képesek rövid jeleneteik mögé odavetíteni brémai mindennapjaikat és egész házasságukat. Szűcs Péter Pál Sylviója meleg pincérfiúként nem csap le túl könnyen kínálkozó magas labdákat, visszafogottabb és elegánsabb alakítást nyújt.
Léner András rendezése nem vállal túl sokat, de amit igen, azt jó színvonalon teljesíti. Nem ás túl mélyre, nem akar történelmi összefüggéseket megvilágítani, sokat filozofálni. Csak megmutatni, hogy akkor és ott is volt harmincadik születésnap körüli depresszió, volt betegség, barátság és szerelem, voltak mindennapok, az élet is zajlott, nem csak a történelem.
(Mindezt érteni vélem. Csak azt árulja el valaki, miért olyan nagy szentségtörés citromlé nélkül inni a szűrt búzasört?)