Jolán egy negyven felé közeledő, egyedülálló asszony. Az anyjával él – már ha életnek lehet nevezni a folytonos vitatkozást: Jolán menne innen. Vagy legalább egy férfi jöhetne. Jelöltje is van, a nagytermészetű püspökladányi jegyvizsgáló, Kleisermann Mihály, aki ráadásul hegedül is. Ideális választás, hiszen a kaller nyalka legény, és éppen meg is zenésíthetné Jolán sziruposobbnál sziruposabb, jelentős képzavarhalmazai miatt azonban a fővárosi színházak által visszadobott álomoperettjeit. Csakhogy Mihály csak egyszer jött, látott és győzött – aztán soha többé nem jelenik meg, csak Jolika álmaiban, mint Bajkhállóy Rikhard huszárkapitány. Aki helyette viszont nagyon is megjelenik, az az állomásfőnök, Vargányai Gusztáv. Sőt, nyomul, kifejezetten Jolikára, ám a nőt taszítja a szerencsétlen – és szintén magányos – elöljáró. Hogy bosszút álljon rajta, amiért a vasutasbulin asztali táncra kényszerítette, elhatározza, hogy részleteket olvas fel a hangosbemondóba operettjének fináléjából.
Parti Nagy műve az utóbbi húsz évben bármikor játszódhat: az ibusári állomáson (amely mindenhol lehet Magyarországon) megállt az idő (a várótermi óra végig fél tizenkettőt mutat). Béres Attila rendező szó szerint megvalósította a szerző leiratait, és azokat valódi tartalommal töltötte meg. A konyha, a váróterem, a pénztárosfülke elhagyatott, kopott és üres – mint szereplőink mindennapjai. Vargányai az alkoholba menekül, Anyuska a folytonos túlgondoskodásba, Jolán pedig az operettbe. A pontos értelmezést pedig komoly és ritka következetes színészi munka teszi teljessé. Siménfalvy Ágota Jolánja dacosan száll szembe önmaga ignorálásával, keserűségét, mélységes szomorúságát és csalódásait egyensúlyozza túlcicomázott romantikájú mázgaoperettjével, Amáliaként pedig a hőn áhított Barbie-megjelenítést vegyíti halált megvető bátorsággal. Vibrálóan komor tragikus feszültséget és felhőtlen komédiázást elegyít mesterien és élvezetesen Vargányai Gusztáv szerepében Földes Tamás – nem létező életéért kapaszkodik Jolánba a kiüresedett, szerencsétlen ember. Mészáros Árpád Zsolt gátlástalanul felnagyítja és kijátssza az operettklisékben rejlő humorforrást: Bajkhállóy Richardja szögletes papírmasé-hős (ő teljesíti be Rogács László ötletes, szellemes túlkoreográfiáit), Kleisermann Mihályként pedig kisszerű, a pitiáner nagydumás szoknyaszédítő jellegzetességeit pumpálja ellenállhatatlanul humorossá. Kiváló Lehoczky Zsuzsa látszólagos visszafogottságában erős Anyusként, és remek a kis tér ellenére látványos, kedvesen bénára vett férfikar is (Faragó András „vezetésével”), akik huszárcsapatként jelennek meg a tömegjeleneteknél, mind a hatan. A befejezést pedig Kéringer László elegáns, abszurdba hajló fellépése teszi emelkedetten emlékezetessé: a történetet egy furcsa, latin nyelvűnek hangzó, gregorián-szerű énekkel zárja le, amelyben, ha jól fülelünk, több operett-örökzöldre ismerhetünk.
Béres különös gondot fordított a szerteágazó és mélyreható Parti Nagy-szöveg minden feladott labdájára, gyakorlatilag egyetlen üres pillanat sincs az előadásban, még a repetitív poénok is mutatnak újat. Minden körülményre és részletre ügyelve kialakított rendezése egyszerre szellemi kaland, színvonalas operettparódia (sőt, mondjuk ki: bátor Operett-paródia – Sárbogárdi Jolán a saját életét hamis fénnyel és cukormázzal kipótló ember prototípusa, s ezt a fényt és mázat nézőinek az Operett előadásai szállítják!), nagyszerű szórakozás és szívfájdítóan realisztikus valóságkép. Ritkaságszámba menő élmény. „A színház olyan hattyú barátom, mely iszaptengeren vergődik” – mondja Jolán az állomásfőnöknek. Ez az előadás pedig – valóban színház.
