Hiszen mindazt látjuk, amin huszonévesen mi magunk is keresztülmentünk (ha fiatalabbak vagyunk: amin mi is keresztül fogunk menni). A gyerekkor kínzó emlékei, lehetetlen helyzetek, amiben nem találjuk magunkat, semmiféle segítséget nem adó felnőttek, a bosszúvágyba és a fegyelmezésbe belegárgyult tanárok, szülők, akik rendre olyan próba elé állítják az ember fiát, amin ők maguk elbuktak. Alkoholista és mindent jobban tudó anya, öntörvényű és alkoholista apa, apjától céget öröklő általános iskolai osztálytárs (aki valahogy sosem mi vagyunk, de annyira nem baj, nem is szeretnénk ő lenni, és persze ő észrevesz minket az utcán, hogy sikerét - amiért semmit nem kellett tennie - elújságolja, de minket meghallgatni nincs már ideje), a munkanélküli hivatalban a feladatára nyilvánvalóan totálisan alkalmatlan orosz átképzős nő, aki kozmetikai szakiskolát ajánl a munkanélküli bölcsésznek, hogy piacképessé váljék. A keretjáték mindehhez a terápia, olyan, amire öngyilkossági kísérlet után utalják az embert. (És ezért nem véletlen a többes első személy, hiszen hangsúlyt kap, hogy a szereplők a nézőket „képviselik” a sajátos kezelésen.) Ahol hősünk tehetetlen óvodásként a mosolygó labdát várva elmondja az életét, hogy a többiek aztán, mint egy mázszerelmes hollywoodi giccset, kitárgyalhassák, az érveket megrekesztve az „azér' teccett mer' jóvóóóót” szinten.
Kommunikációs csődhelyzetről szól a dráma (mert ez a színpadi szöveg töredezett monológokból és dialógokból álló, de mégiscsak szabályos egész mű), arról, amiben élünk, és ami körülvesz bennünket. Nem hazudik, nem patetikus, ellenben önazonos és útkereső. A színészek (Galán Angéla, Herczeg Tamás, Kiss Diána Magdolna, Orosz Ákos, Vári-Kovács Péter, Vesztl Zsófia) karakteres alakokat, archetípusokat és típusokat egyaránt felvonultatnak, és ami a legjobban tetsző, hogy a rövid kis jelenetek főszereplői mögött nem csak manír és technika, hanem végigondolt, kidolgozott, élettel rendelkező figurák állnak. Kiss Márton dolgoztatja a színészeket: hol kvázi Schimmelpfenniget, hol Csehovot, hol burleszket, hol melodrámát játszat velük, és mégsem válik katyvasszá, az elklektikum valódi drámai minőséget és valóságközeli színházat eredményez. Önfeledten jól szórakozunk általuk (az énekórán és a kozmetikai szaksuli masszírozás-dalán kiváltképp), de a mulatság kesernyés ízt kap, ám ettől lesz igazán tartalmas. A főszerepet Szűcs Péter Pál kapta, talán a játssza nem is igazán jó szó, mert képes azonosságot mutatni a figurával: bizonytalan, mert minden bizonytalanná teszi, sodródik, mert nincs biztos kapaszkodója, önmagát megtagadni mégsem képes, értékpreferenciáiban nem ingathatja meg semmi. Szűcs kisfiú marad felnőttként is, megőrizte önmagát. Az előadás által felvetett kérdés, hogy lehet-e így, vagy mindenképpen fel kell adni önmagunkat, hogy „valami” lehessen belőlünk. A végkicsengés azt sugallja: talán nem.
A laza, de feszes szerkezetű és biztos alapzatú előadás szerencsésen elkerüli a konkrét iránymutatást, a vátesziséget (ehhez illeszkednek Balla István és Zombola Péter dallamos, jó hangulatú songjai is), a döntést a nézőre hagyja. Sajnálatos, hogy a produkció csupán kis nyilvánosságot kapott, pedig remekül illeszkedne a középiskolákban és felsőoktatási intézményekben játszott előadások örvendetesen bővülő sorába; hihetetlenül hasznos lehetne, huszonötéveseknek, nemsokára huszonötéveseknek és azoknak, akik már voltak egyszer huszonötévesek. Ettől függetlenül reméljük, Radnai Annamária osztályvezető tanár és Kárpáti Péter írásmesterség-tanár beírta Kiss Mártonnak az ötöst.
(2008. május 22.)
