Mert e drámák fölött eljárt az idő. Ma teljesen más korjelenségek vannak, a figurák elszavalt mondatai mögötti összefüggések nem láthatók. Ezeket felszínre kell hozni, hiszen a málladozó, békafarm mögött elhelyezett kórház képe, az értetlen, ripacs főorvos, a kórterem életét felzaklató élelmes látogatók, a kanos táppénzcsaló álbeteg, az élesen nyers debella takarítónéni és persze a három páciens ma már közhelyes figurák. 1978-ban ezek a képek és ezek az alakok a színpadon üdén őszinte fogalmazásra biztosítottak lehetőséget, a rendszer pedig szelepet engedett a kritikus hozzáállásnak. Mint ahogy a TV-Híradóban Vajek Jutka és Burza Árpád leleplezhette a közvagyont elsíboló téeszelnököt, ahogy a Ludas Matyi köszörülhette a nyelvét a Patyolaton, ahogy Hofi Géza elénekelhette, hogy "ha elszabtuk, hát elszabtuk, utólag már szabhatjuk".

Igazából a maga fanyarságával, abszurdba hajló ecsetelésével a Nagyvizit sem mond többet annál, hogy _nem működik_, és tulajdonképpeni végkövetkeztetése sem több annál, hogy _utólag már szabhatjuk_. Csak míg ez a mondat még ma is érvényes és működik (ekképpen általános), a Nagyvizit esetében pontos irányokat kellene szabni annak, hogy honnan, hová és miért jön létre ez az előadás. Az ehhez szükséges árnyalatok megteremtésére Dózsa László rendező nem képes, legfeljebb megemlítteti a _svájcifrankot_ a darab egyik szereplőjével, ami által gondolhatnánk, hogy ez az előadás napjainkban játszódik. Csakhogy ez egyértelműen nem igaz, bár belegondolva simán állíthatjuk azt, hogy nem játszódik sehol és semmikor, de ha mégis, akkor leginkább egy színpadon az újpesti Ady Endre Művelődési Központban, szeptember 3-án este 7 és 9 között.

Ugyanis még az alakokról sem ad semmilyen konkrét képet az előadás. Harsányi Gábor Badari szerepében egzecéroztatja szobatársait, de _titkos kacsintással_ a tudtunkra adja, hogy jó ember ez a Badari, például megmenti Czieglert az öngyilkosságtól, akkor nagyon zihál, a végén pedig, a halál felé közelítve nyüszít. Nyári István (Cziegler) nagy gesztusokkal játssza a taplót – hogy a színlap szerint idegbeteg lenne, nem derül ki a produkcióból –, de nem tud megegyezni a rendkívül piros Lippai Lászlóval (F. Tóth), hogy melyikőjük a nagyhangú kiabálós. Lippai egyébként elvileg szoknyabolondot formáz, csakhogy ez a szerep a színpadon a Fazekast játszó Rusz Miláné – aki az előadás egyik értékelhető alakítását nyújtja a magának való, öntörvényű, de maximális emberséggel segítőkész harmonikásként –, így neki végül is nem jut semmi, csak egy kurva feleség, aki egy különösen gyengére és alpárira sikerült Szeszélyes évszakok-bohózatból került ebbe a darabba. Dóka Andrea a vágyai által determinált Klári nővért szintén el tudja játszani. Hogy Lorán Lenke miért üli végig tizenkét mondattal az előadás jó felét, rejtély: Lorán függetleníti magát az előadástól, magánszámot ad, ezzel persze nem csinál mást, mint a többi szereplő, csak ő ezt színpadképesen tudja prezentálni.

Hogy ki az a rejtélyes figura, aki megjelenik a kórteremben, hogy kicsoda Dezső, hogy miért teljesen alkalmatlan a főorvos, miért brekegnek a békák (és néha miért nem), és hogy miért fontos nekünk ez az egész, az mind nem derül ki, ahogy az sem, hogy a beállított és ledarált jeleneteken túl legalább arra miért nem fordítottak figyelmet az alkotók, hogy a mikrofon árnyéka ne lógjon a színpadon jelen lévők arcába.

Természetesen, hogy mi ez az egész, teljesen mindegy: a helyzetkomédia szabályai szerint a szereplők reakcióin nevet a közönség, hiszen a kórteremben saját kiszolgáltatottságát rajzolják meg. Hogy ehhez hogy kerekedik a kintornás komédiásdal, azt csak Dózsa László tudja (az előadás elején elhangzó, Gyurkovics Tibort illető laudáció alapján elmondhatjuk: Dózsa gyerekkorát a népligeti vándorkomédiások között töltötte), de az legalább jó. Rusz Milán előadásában átérezhetővé válik, hogy komédiásnak lenni édes és keserű, fájdalommal teli és önfeledt egyszerre. Az előadás közben azonban az is világos: a nézői szerep is legalább annyira keserű és fájdalommal teli. A pozitív oldalakról ezúttal nem tudunk beszámolni.