Attól tartok azonban, hogy bármennyire is szépen kérném erre a nyájas olvasót, ennek nincs túl nagy jelentősége, mert az írás vagy remek lesz, vagy nem, vagy benne lesz a korszellem, vagy nem, vagy éleslátó lesz, vagy nem - és így tovább. Akármennyire szeretném, erről a fenti használati utasítás (kvázi felszólítás) ellenére is a kedves olvasó fog dönteni. Írhatok én bármilyen frappáns marketingszöveget, az nem fog segíteni sem rajtam, sem az íráson. Bár az egészből annyi mindenképpen igaz, hogy Szinetár Miklós veszprémi Koldusoperájáról fogok írni, amely előtt Oberfrank Pál igazgató megnyitotta az évadot, jelezte, amit egy színházigazgatónak jelezni kell promóciós célzattal – remek kortárs értelmezése következik Brecht darabjának –, majd már a kihúzott fehér vászonfüggönyön találhattunk csalhatatlan jeleket az értelmezési igényekre.

Ezen jelek vetített képekből állnak. Liberókék alapon Malév-gép röpül állóképen, körötte felirat, amely a London-Budapest repülőút két órás hosszára hívja fel a figyelmet. A diavetítés azonban folytatódik: a magyar Országház és a brit parlament, Lánchíd és Tower Bridge. Akinek még mindig nincs meg, annak még egymásra is montírozza ezek fényképeit az alkotó, mondván: nem hagyunk árvákat. Minden erőfeszítés ellenére azonban, ami arra irányul, hogy legyünk hajlandóak már ezt a történetet a mai Magyarország keretein belül értelmezni, a felszólítás már attól gellert kap, hogy a képkockák minősége nem sokban tér el egy 1925-ös virazsírozott némafilmétől, igaz, tipográfiailag kétségtelenül akár a nyolcvanas évek vége is eszünkbe juthat – az már végül is majdnem kortárs. Így nehéz megadni magunkat az alkotói igénynek, bár ott van még egy komplett előadás, ami megvehetne minket.

Ennek a végső lehetősége azonban több alkalommal is elvész. Például amikor kiderül, hogy Trokán Anna ugyan el tudná énekelni a dalokat, csak senki nem tanította be neki, vagy amikor Hirtling István Jávor Pálra maszkírozott Bicska Maxija teljesen kivehetetlenné válik a nagystíl-manírok egymásra pakolt halmai alól, vagy amikor végképp összeroskadunk a színpadi intelmek pedagógiai súlya alatt. Mert azokból van rendesen. Brecht - tudjuk - nem kevés didakszist passzírozott bele a Koldusoperába, ezzel pedig csak egy dolgot nem érdemes tenni: önmagában értelmezni. Mert ha én kimondom, hogy a szegényeknek milyen rossz dolog fagyoskodni télen, akkor az pont annyit jelent, mint ez a mondat most, hatása pedig - bármennyire is komolyan gondolom, és nemes a cél - egyszerűen nincs. Hiszen ez csak egy mondat. A színháznak éppen ezért ilyen típusú direkt tanítószerepben mutatkozni nem érdemes, mert ebben az esetben félreérti saját funkcióját, amely semmiképpen sem a közvetlen oktatás, mégis: Szinetár Miklós rendezésében igazából nem tudnak megszületni a karakterek, amelynek következtében viszont a didakszis nem a figurákból, hanem a színpadról, a szerepek mögé bújt és onnan kikacsintó intézményből szól. A színház didakszisa helyett a szöveg didakszisa kellene, hogy hasson. De nem hat. Színházban így nem is hathat.

Az előadás tulajdonképpen semmit nem bíz a nézőre, nem hagy kérdőjeleket afelől, hogy mit látunk, és mivel minden helyzet, karakter és mondanivaló egy szóban vagy egy tőmondatban összefoglalható, a jelenetek idejekorán olyan kiszámítható, egyszerű mederbe kerülnek, ami nem nagyon tudja indokolni saját hosszát, ugyanis ebben a rendszerben a valódi játékra - amire például a Bicska Maxit körülvevő bandával is jócskán lenne mód - annak ellenére sincs tér, hogy Horváth Zoltán (Leprás Mátyás) és Gere Dénes Ákos (Horgasujjú Jakab) láthatóan vevő lenne az ilyesmi dolgokra. Nyirkó Istvánnak Peacock szerepében főleg egy jótékony tanárbácsi arcot kell mutatnia (ennek kellene ellentétben állni azzal a sok-sok erkölcsileg megkérdőjelezhető dologgal, amit csinál), Papadimitriu Athina Peacocknéként pedig az első felvonásban még valami kikövetkeztethetetlen motivációból fogant bohózati figurát játszik, ami a másodikra a merevrészegség állapotának egy kifejezetten archetipikus hordozójává változik. Hirtling István Bicska Maxija a finomhangolásokat illetően tökéletesen koordinálatlan marad, igazából csak a finálé előtti teátrális jelenetben szólal meg először. Eperjes Károly önálló, az előadás egészéhez csak a cselekményben kötődő betétszámként a "kis ember nagy pozícióban" figura paródiáját alakítja Tigris Brown szerepében, némi homoerotikus spékkel, szórakoztatóan. Azt viszont egy percig sem sikerül indokolni, hogy miért Csarnóy Zsuzsa játssza Kocsma Jennyt, amikor Csarnóy Zsuzsa egész egyszerűen nem Kocsma Jenny, és nem is nagyon látni tanújelét annak a színpadon, hogy a kiváló színésznő ennek egy pillanatig is szeretné úgy igazán az ellenkezőjét állítani.

Őszintén szólva maga az előadás sem töri magát azért, hogy kezdjük el őt itt és most értelmezni, ezt letudja a prológban, onnantól pedig minden mehet úgy, ahogy a színházi gépezet elvárja: jobbról be, balról ki. Indokot többnyire csak a cselekmény ad, amiben legalább Kurt Weill songjai pendülhetnének rendesen, de nem pendülnek, ugyanis a kis létszámú zenekar nem tudja létszámhiányát egyéb zenei eszközökkel elfeledtetni. A drámaian ingerszegény díszlet - Perlaki Róbert Rajkai György negyvenkét évvel ezelőtti díszlete alapján készítette a teret - pedig igazából céltalanul meredez a színpadon, szegényességét Szinetár Miklós nem használja, csak mint megváltoztathatatlant, elfogadja. Ahogy nem használja Brechtet sem arra, hogy megkeresse az ő színpadi igazságát 2011-ben. Megelégszik azzal, hogy azt mondja: márpedig ez most is igaz. Márpedig ez így nem igaz. Nem igaz, hogy hadirokkantak vannak az utcán. Nem igaz, hogy léteznek fehérkesztyűs banditák. Nem igaz, hogy léteznek grófi istállók. Nem igaz, hogy Peacock és Tigris Brown a mai Magyarországon létezik. Nem igaz, mert minden 1892-ben játszódik, vagy 1960-ban, esetleg '82-ben. De semmiképpen sem 2011-ben. Ekkor már nem lehet gondolat nélkül felmondani azt a mondatot, hogy Bicska Maxi felhagy a rablással és inkább bankot alapít, mert az kifizetődőbb. A Lehman Brothers, a UBS, a bankadó és úgy alapvetően 2008 óta nem lehet. Erről kell gondolni valamit. Itt és most.