A kopasz énekesnő cselekményéről nincs nagyon mit mesélni, mert csak banális dolgok történnek benne. Elméletileg a Smith házaspár házában játszódnak az események, de akár játszódhatnának egy játszótéren vagy a Pokolban, de akár a Mennyországban is. A darabban csak néhány cselekvés megy végbe: a Martin házaspár vendégségbe érkezik a Smith házaspárhoz, a szobalány egyszer-kétszer bejön, érkezik egy tűzoltó, de mindez egyáltalán nem lényeges. A fontos az, _hogyan_ válnak egyre összefüggéstelenebbé, szétesettebbé a dialógusok, és az, hogy ezeket hogyan értelmezik az alkotók. A Szuszogó Színház egész előadásának igen erős szexuális töltetet ad: a nemi vágyak elfojtására és kiélésére teszik a hangsúlyt a szövegben és annak színpadi megjelenítésében is. Ez az értelmezés az első néhány alkalommal igen hatásos (mivel meglepő), de miután már megszokta a néző, hogy minden erre van kifuttatva, egyre erőltetettebbnek hat.
A legizgalmasabb részei az előadásnak mindenképpen azok, amelyek során a színészek ténylegesen elhagyják a realista játékmódot, kilépnek belőle, és ezáltal rádöbbentenek a szöveg és a szituáció abszurditására. Így történik ez az utolsó jelenetben is, ahol a szöveg már teljesen széttöredezett, csak szavakat, majd szótagokat hajtogatnak egymás után a szereplők. Nem is próbálnak belőle semmiféle értelmet kicsikarni, inkább ritmusosan skandálják, mintha kánonban énekelnének. Az életben gond nélkül tudunk élvezni, mondjuk, egy olyan idegen nyelvű dalt, aminek nem értjük a szövegét, és ilyen módon ez a jelenet is érdekessé tud válni. Ezen felül többször is izgulhatunk, mert nagy a tét az előadásban: a színészek a szövegmondással és a játékkal próbálják megbontani a reprezentáció rendjét, ezzel a nézőt arra ösztönözve, hogy reflektáljon a színházi szituációra. Ilyenkor is hasonló a helyzet, mint az utolsó jelenetben: a néző elkezd nem figyelni a szöveg értelmére, mert okvetlenül drukkol a színészeknek, hogy például ne tévesszék el a megkoreografált tapsolást. Ilyenkor átlépünk a jelenlét rendjébe, és a színészt nem mint szereplőt, hanem mint hús-vér embert látjuk, akinek nem a megformált karakterére figyelünk, hanem arra a teljesítményre, amit fizikálisan és mentálisan nyújt.
Szegvári Menyhért rendező nem helyezi el az előadást sem konkrét térben, sem konkrét időben. Bármilyen környezetet, bármilyen kort elképzelhetünk tehát a dialógusok köré - ez a néző szabadsága. A játéktérben mindössze hat szék áll a hat szereplő számára. Mind a hat színész végig a színpadon marad az előadás során. Mind a hatan egy-egy széken ülnek, és akik éppen beszélnek, egymás felé vagy a közönség felé fordulnak. A többiek háttal ülnek a nézőknek megmerevedve, szinte díszletelemekké válva. Ebből a rendezői megoldásból következik, hogy az előadást nem törik szét a ki- és bevonulások, a fények kapcsolgatása, hanem örvénylő egyveleggé folynak össze a dialógusok.
Az amatőr társulat különbségét a profi színházakhoz képest legerősebben a színészi játék kapcsán lehet érzékelni, de a fiatalok lelkesedése, akarása át tud lendíteni azon, hogy néhányszor túljátszanak egy-egy jelenetet, vagy a kevésbé kidolgozott részeknél esetenként átlépnek szövegmondásba. A lelkesedés nem minden, mégis olyan többlet, ami sok-sok profi előadásból annyira hiányzik.
_(Malomudvar, 2012. május 19.)_
