Valahol az Északi-középhegységben járunk, egy faluban, ahol az információ áramlását nem csak fizikailag, de tartalmilag is a postás koordinálja, hiszen nem csak kézbesíti a leveleket, manipulálja is azokat. Itt nem kaphat rossz hírt olyan ember, aki a szívének kedves, és jó hírt az, aki nem szimpatikus. Így Tóték sem tudnak mindent a fronton harcoló fiukról, csak azt, hogy őrnagya nemsokára vendégségbe érkezik a családhoz, hogy kipihenhesse a háború okozta ideggörcsöt. Úgyhogy az őrnaggyal jól kell bánni - és ezt tudják is Tóték. Tótné osztogatja az ukázokat, rendbe szedve nem csak családot, a komplett falut is. Bármennyi meghasonlással is jár az őrnagy nyugdíjas otthonokat megszégyenítő körültekintéssel kivitelezett gondozása, Tóték megkötik a kompromisszumokat – még a családfő, a falu köztiszteletben álló makacs és egyszerű tűzoltója, Tót úr is. Közben gyermekük életét veszti a háborúban, Tóték erről persze semmit sem tudnak – rossz hír, úgyhogy nem kézbesíti a postás. Szerencsére a tehertől megszabadulnak, lejár az őrnagy szabadsága, de visszatér, mert felrobbantottak egy hidat, így nem járnak a vonatok. Tótnak viszont elege lesz a dobozolásból, amit az őrnagy végeztetett velük, és a közösen épített margóvágóval négybe vágja a tisztet. Négy egyformába.

Victor Ioan Frunză rendezése látványában izgalmas előadást ígér. Az Adriana Grand tervezte térben nemcsak hangulatosan tárul elénk a vidéki konyha intimitása, de mindehhez különleges háttér is társul. A falon észak-magyarországi helységnevek sorakoznak, átvilágítható, különböző színekben pompázó üveglapokon. Sokáig a néző csak találgatja, hogy mi ez a hátfal: egyszerű és elnagyolt földrajzi atlasz, vagy valami komolyabb súllyal jelen lévő, kontextusteremtő eszköz. Az előadás előrehaladtával úgy tűnik, egyértelműen az utóbbi szeretne lenni, és ennek tükrében a szereplők és a rendezés is fokozatosan vonja be a játékba a különböző tájakat, de a díszlet valamiért nem akar életre kelni. Akármennyire szellemes, ahogyan a fronton, az oroszokkal harcoló őrnagy dobálja a ki tudja, honnan odakerült _Russia_ feliratot, ennél több valójában nem történik ezzel a fallal.

Még akkor sem, amikor az őrnagy úgy beszél a felrajzolt helyekről, mintha Európa különböző országai lennének. Sőt itt válik igazán zavarossá a jelentésesnek szánt díszlet valódi tartalma: nem tudjuk, hogy Magyarországot vagy Európát kell rajta értenünk – esetleg valamiféle háborús frontvonalrajzot. Vélhetően a megértést és az érthetőséget szeretné szolgálni az is, hogy komplett jeleneteket és szereplőket húztak ki Örkény drámájából (dramaturg: Budaházi Attila), de még a változtatásokkal sem akar megszületni a történet, ami bár érdekes ellentétben áll a látvánnyal – a sztori kifejezetten bensőségesnek, míg a díszlet nagyívűnek és általánosnak tűnik – valódi kapcsolat nem születik közöttük.

Nem tud igazán általános érvényűvé vagy közérthetővé válni Frunză Tótékja, még úgy sem, hogy a színészek láthatóan tisztázott és átgondolt viszonyok mentén formálják karaktereiket. Veress Albert Tótja ízig-vérig egyszerű, naiv és öntörvényű ember, aki a saját kis világában abszolút szabadon éli az életét – és nem tud parancsolni gondolatainak, az jut eszébe, ami eszébe jut. Márdirosz Ágnes Tótnéja férjénél sokkal jobban ismeri a szabályokat és a kötelességet, van annyira jó anya, hogy tudja, mikor kell lemondania magáról fia javára – és ez nem okoz benne lelki törést: kérdés nélkül feladja önmagát gyermekéért. Gecse Noémi Ágikája kiforratlan vágyakkal telítődött, amelyek ki is törnek, amikor a mindenütt parancsoló őrnagy hozzájuk kerül – és az így megszülető csodálat következtében a lány bármiről hajlandó lemondani, csak hogy elcsábítsa az őrnagyot. Kozma Attila végtelen energiával, színesen mozgatja az őrnagyot, remekül bánva az érzelmi zsarolásokkal, és így könnyű elhinni, hogy a férfi képes megtörni és betörni a családot – még akkor is, ha ez az őrnagy vélhetően paranoid pszichopata. Vass Csaba könnyedén bánik a postás bolondságaival, a levélmanipulációt mindvégig valóban a jó szándék vezérli, még akkor is, ha minden szava azt az érzetet kelti bennünk, hogy nem jó, amit csinál. Fekete Bernadetta Gizi Gézánéja jó modort nem ismerve keresi a társat, Bilibók Attila plébánosa pedig papi pózban magabiztosan áll a színen. Utóbbi két színésznek azért nincs esélye komolyabb alakításra, mert ebben a koncepcióban az ő szerepeik is fölöslegesek: nem árnyalják a család és a falu életét, és a cselekményt se viszik előre – érthetetlen, hogy ők miért nem kerültek a dramaturgiai olló útjába.

A színészek dolgát nem könnyíti meg, hogy a komplett előadást félhomályban kell néznünk, ráadásul az előadás központja, a konyha jobb oldalt található, aminek következtében a fél nézőtér gyakorlatilag kimarad az előadásból. De még így is impozáns a színészek figyelme és következetessége, és szembetűnő az, ahogyan Tót egy pillanatra még barátjává is fogadja az elviselhetetlenül parancsolgató őrnagyot. Szép kép, ahogy a budiban ülnek ketten, nyugodtan sörözgetve.

Azt persze nem lehet nem észrevenni, hogy már ez a budi is dobozból van, sőt a ruhákat is karton fedi, mindent áthat az őrnagy eszméje: cselekedni és nem gondolkodni, engedelmeskedni és nem a saját életet élni. Tót ezt megelégeli, de már későn cselekszik, tettének valójában már nincs tétje, hiszen a fiuk halott. A postás pedig ott áll a család közepén, meg se nyikkan és senki nem kérdezi. Hasznos információk birtokában van, amelyek nélkül nem lehet felelős döntést hozni – így csak hihetik, hogy felszabadultak. És ezt érzékletesen jelzi az előadás utáni tapsrend, ahol a színészek után a szereplők kartonfigurája is fejet hajt. Az őrnagy nem halt meg, de ha meg is halt, ott él bennünk a dobozolás, a tényeket nélkülöző téttelen cselekvés. Tudhatnánk, hogy milyen ez – megszüntetni egy vagy több rendszert, anélkül, hogy tisztában lennénk azok működésével. Kár, hogy a nem összedolgozott, sokszor nagyvonalúan építkező előadás nem segít ezt _újra_ átélni.

_(Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválja, 2012. június 29.)_