Azért Masni és Sátán jutottak elsőre az eszembe, mert Zakariás Zalán rendezése a lányt állítja az előadás középpontjába. Márton Réka Masnija finom, szelíd jelenség, aki egyszerűen csak teszi a dolgát, és leszámítva, hogy Retekre több-kevesebb határozottsággal nemet mond, Bece felbukkanásáig nem nagyon gondolkodik el azon, hogy jó helyen van-e a saját életében. Aztán szerelmes lesz, a fiú beszél neki Portugáliáról, a tengerről, arról a bizonyos _saudade_-érzésről, amit állítólag csak a portugálok érezhetnek igazán, de annyit Masni is megsejt, hogy számára is létezhetne egy másfajta élet. És ettől, hogy ennek legalább a lehetősége felmerül, lesz igazán keserves a rádöbbenés, hogy minden marad a régiben, csak most már tudni fogja, hogy mi minden hiányzik az életéből. A szembesülésre adott válaszreakciója pedig az, hogy az előadás végén elkezd „sátánosodni”, vagyis egyre gyakrabban nyitogatja a hűtőszekrény ajtaját, és a záróképben Sátán a párja: üveggel a kezükben, egymás vállára borulva néznek a semmibe.

Éppen ezt a semmit alakítja látvánnyá Csiki Csaba díszlete: koszos fenyődeszkákkal határolt tér, az egyik sarkában a söntés, de a színpad nagy része üres. Asztalok, székek sincsenek, csak egy állópult, egy darts tábla, meg egy valahonnan idekerült metrókapaszkodó, aminek a segítségével Sátán őrizgeti kevés sikerrel az egyensúlyát. A jelmezek (György Eszter munkái) a tréningruhák széles arzenálját vonultatják fel a susogós-borzalmastól Bece feleségének babarózsaszín feszülőséig és a fiú trendi piros felsőjéig. Van még egy-két emlékezetes darab, például Csipesz ezüstszínű tangája, meg az ajándékba hozott holdjáró papucs, utóbbin egyensúlyozva az előadás egyik legviccesebb jelenetét produkálja Csipesz felesége (László Kata), de amíg a többiek vele nevetnek, Masni egyedül ül a pult előtt, bámul maga elé, és folynak a könnyei.

Ez a jól egyensúlyban tartott kettősség az előadás egyik erénye, hogy nem billen el sem a felhőtlen komédia, sem a dráma vagy éppen a melodráma irányába, még ha néha hajszálon múlik is ez az egyensúly. Mint például Csipesz (Barabás Árpád) akrobatikus elemekkel megspékelt, már-már varietébe illő magánszámaiban, de még ezek is a helyükön vannak, sőt, az előadás legemlékezetesebb pillanatai közé tartoznak. A gyilkossági jelenet viszont egy kicsit túl direktre, túl véresre sikeredett.

Rokonszenves, bár nem egységes színvonalú és stílusú színészi alakításokat láthatunk, és néhány esetben a szövegmondás sem tiszta, érthető. A már említett szereplőkön kívül: Antal D. Csaba Becéje maga sem tudja, hogy mit szeretne igazából, inkább valami elől, mint valamiért indul útnak. Ő az a reménybeli író, aki soha, egyetlen könyvet sem fog megírni, de önzésének és gyengeségének szüksége van erre a művész-pózra. Kulcsár-Székely Attila (Masni apja) túl harsányan kezd, később hitelesebbé halkul. Szűcs-Olcsváry Gellért Retek figurájában az indulatok és az agresszió mögött a bizonytalanságot is megmutatja. Posta Ervin fokozatosan csúsztatja el a pap karakterét a modoros gesztusai miatt csúfolódások célpontjává váló „szépfiútól” a falu élő és érző lelkiismeretének megtestesítőjéig, ez a karakterváltozás azonban némi rendezői következetlenségre is utal. Dunkler Róbert Sátánja a részegek legkevésbé sem sátáni csoportjába tartozó, környezete iránt még így is érdeklődést és együttérzést tanúsító ember.

Maga az előadás pedig – minden egyenetlensége ellenére - pontosan ezért az együtt érző nézőpontért szerethető. És ezen most nem a sajnálkozást kell érteni, hanem annak a tudatosítását, hogy mindannyian irgácsiak (bent szorultak és kitörni vágyók) is vagyunk a saját életünkben.

Amúgy a június 21-i előadásoknak van egy közös pontja, és ennek megállapításához még csak feministának sem kell lenni: a nők ma egyáltalán nem jártak jól a kisvárdai színpadon, hívják őket akár Masninak, akár Guppinak. De Guppi már egy másik történet.

_(Az írás a Kisvárdán, 2011. június 21-én látott előadás alapján készült.)_