Egressy Zoltán talán legtöbbet játszott, Lukáts Andor rendezésében meg is filmesített, és ezért bizonyára sokak által ismert tragikomédiájának alaphelyzete szerint Irgácsra, a mindössze 300 lelkes kis faluba, elvetődik egy pesti bölcsész fiú, aki valóra akarja váltani az álmát: el szeretne jutni Portugáliába, hogy ott írjon, miközben bámulja a tengert, és átéli azt a bizonyos _saudade_ érzést, a szépség és a fájdalom meghatározhatatlan elegyét. Az csak később derül ki, hogy egyben a házassága és az após vállalkozásában adódó nemszeretem munka elől is menekülne. Addigra már beleszeret Masni, az irgácsi kocsmáros lánya. Ebben a műintézményben pedig rendszeresen megfordulnak a falu jellegzetes alakjai: a kicsapott, Masniba szerelmes, indulatait fékezni nem bíró rendőr, a masszív alkoholista Sátán, a helyi plébános, az örökké a jópofa, laza fickót játszó Csipesz és az ő ritkán józan felesége.
Az elmúlt két-három évben, a továbbra is egymás után sorjázó Portugál bemutatókat látva (például: Székelyudvarhely Kaposvár azon gondolkodtam, hogy vajon, ha most írná meg Egressy Zoltán és nem 1997-ben, mennyiben lenne más? Hogy mit jelent egy mai fiatalnak (romkocsmában búslakodó, írónak készülő bölcsésznek vagy egy falusi, romos kocsmában dolgozó lánynak) Portugália, persze nem feltétlenül és nem elsősorban a konkrét ország, hanem a menni vagy maradni, az élni, túlélni, megélni kérdése. Merthogy egészen mást, mint tizenöt évvel ezelőtt, az biztos. Ehhez pedig az előadásnak is viszonyulnia kell valahogy.
Hargitai Iván rendezése nem megy el szótlanul a változások mellett, szöveg szinten is tesz néhány mára utaló gesztust, mint például a közmunka vagy a dohányzási tilalom emlegetése, de ezek megmaradnak a felszínen. Bátonyi György díszlete, a vízszintesen és függőlegesen elhelyezett deszkákból összeácsolt, nagy kiterjedésű lapokká összeálló, a bezártság érzetét keltő söntésberendezéssel, és az azon nyíló, arányaiban szűk résekkel szintén ide tartozhat. Ami azonban a leginkább eltér a szokásos értelmezésektől, az Bece karaktere - Pál András egész előadást meghatározó alakításában. Ez a Bece nem az a csendes, álmodozó fiú, amilyennek általában látjuk, hanem egy indulatokkal teli, dühös fiatal, aki ki akarja csikarni az életéből, a lehetőségeiből mindazt, amiről úgy érzi, hogy jár neki. Nem kegyetlen és nem érzéketlen, inkább kétségbeesetten dühös. Olyan indulattal beszél Masninak a tengerről és a merengő portugálokról, ami inkább egy portugálellenes összeesküvőhöz illene, mint egy oda vágyakozó esszéistához. De megvan a maga igazsága, ahogy a többi szereplőnek is. Itt a felesége (Major Melinda) sem ellenszenves, anyagias hárpia, egyszerűen csak élni akar, az apja biztosította lehetőségekkel. Fridrik Noémi Masnija az előadás elején – az általa mondottakkal szintén ellentétben - gesztusaiban, hanghordozásában szintén dühös ingerültséggel éli meg a helyzetét: hogy állandóan férjhez akarják adni, hogy az apján kívül nincs senkije a faluban, hogy a barátnői rég elmentek, a napjai monotonitását. Aztán, ahogy szerelmes lesz, eltűnik ez az ingerültség, majd Bece elutazása után éppen a kezdetivel ellentétes állapotba, bénult lassúságba süllyed. Masni és Bece kettősének van még egy érdekes aspektusa: Bece folyamatosan rögzíti a mobiltelefonjára a beszélgetéseiket, és amikor elmegy, a plébános közvetítésével ezt a telefont – vagyis mindannak az emlékét, ami köztük történt – otthagyja Masninak.
A többiek esetében nem látszik szándékolt elcsúszás a szöveg és a gesztusok között. Bacskó Tünde Asszonya hoz még meglepetést azzal, hogy a megszokott, már-már akrobatikus szinten kivitelezett részeg csetlés-botlásokból két alkalommal is botladozás nélküli balettozásba-táncolásba vált át. Ezzel az előadásnak ahhoz a vonulatához csatlakozik, ami a Hold ismételt, hangsúlyos szerepeltetésével ezeket a romos, szomorú életeket kísérli meg a valóságtól egy kicsit elemelni, az irgácsi _saudade_ érzést megmutatni.
Összességében elmondható, hogy a tatabányaiak előadása nem ragadt le az 1997-es változatnál, megkísérelte mára hangolni a Portugált, igaz, talán túlságosan óvatosan. Így, ha nem is átütő, de több jelenetében-pillanatában figyelemre méltó, a komédiát és a tragédiát jól egyensúlyban tartó, nézői és rendezői továbbgondolásra egyaránt érdemes előadás született.
_(VIDOR Fesztivál, 2012. augusztus 28.)_
