Örkény István novellái - ahogy ezt a 2012. augusztus 25-én az Örkény-kert rendezvényen rendezett felolvasás is bizonyítja – a 21. században is megtalálják az utat a közönséghez. Az Egypercesek egyszerű, ám merőben abszurd szituációkon alapulnak. Egy tulipán például nem akar többé tulipán lenni, vagy egy tojás elhatározza, hogy világgá megy, és nem rest csatlakozni hozzá Berengár király, Jézus Mária Szent József, Bertolt Brecht és Takariko Kiriwi japán asztalitenisz-világbajnok sem. A leírások és párbeszédek hatásos nyelvi poénokkal vannak megfűszerezve. A szerkesztés (a „dramaturgia”) pedig a feszültség növelésére, majd a tetőponton a jól előkészített labda lecsapására épül. A csattanó feloldja a feszültséget, és a nézőnek végül nincs más dolga, mint nevetni a szituáción, a szereplőkön és persze egy kicsit saját magán is.
Az Egyperces novellákat magunkban olvasva egymás után kétszer, háromszor, tízszer, de akár ezerszer is átfuthatjuk. Újra- és újraolvasva talán mindig más és más tetszik meg bennük, mást találunk lényegesnek, viccesnek, hozzánk közelállónak. Az Örkény István Színház társulata is elolvasta a novellákat - és értelmezte is őket a saját szájíze szerint. Ezek az ízek egyértelműen érezhetők az előadásból. De nem csak egyszerűen annyiról van szó, hogy a társulat a felolvasás révén értelmezi a néző számára a novellákat, hanem a szöveg illusztrálásáról, megelevenítéséről, _élővé tételéről_. Az egypercesek a kétdimenziós könyvformátumból kilépnek a valóságos, háromdimenziós színpadra, ahol a hangzás és látvány által szó szerint egy újabb dimenzióba helyeződnek át.
Az ez alkalommal éppen egy óra hosszú összeállításban a leghíresebbektől a kevésbé ismertekig sok novella szerepel. A színészek a felolvasás során többször is kiszólnak a színpadról a közönség felé, próbálva ezzel is minél élőbbé tenni a szituációkat. A szövegek és tartalmuk pedig egyértelműen megtalálják a helyüket. A teljesség igénye nélkül, és messzemenően önkényesen két novellát emelnék ki az előadásból, az elsőt ötletes előadásmódja, a másodikat pedig gesztusértéke miatt. Az Üzenet a palackban címűt, amelyben az üzenet írója a tengeren hánykolódva, messze hazájától épp felfedezi a mellúszás mozdulatsorát, és ezt meg akarja osztani földijeivel, Polgár Csaba monológként, levegő után kapkodva, fulladást mímelve harsogja bele a távolba. Az előadás címadó novelláját (Nézzünk bizakodva a jövőbe!), amely egyben a záróakkord is, Mácsai Pál olvassa fel. Ez az egyperces azt taglalja „hosszasan”, hogy száz év múlva mennyire csodálatos érzés lesz magyarnak lenni, és végül ironikusan, fanyar humorral, ezzel a mondattal zár: „Addig ezt a pár évet ki kell bírni.”
Bár ez a mondat, úgy gondolom, legtöbbünknek a lelke és szíve legmélyéig hatol, mégis az a legcsodálatosabb, hogy nem kell rajta keseregni, jóízűen nevetve lehet felállni a székről.
_(Örkény-kert, 2012. augusztus 25.)_
