Hogy az ikonná és szexszimbólummá vált színésznő története ma miért lehet érdekes nekünk, az ebből az előadásból sajnos nem derül ki. Jó, szeretünk belenézni mások, főleg híres emberek - lehetőleg minél boldogtalanabb - életébe, és jóleső sóhajjal megállapítani, hogy nekik sem volt minden fenékig tejfel, ők is ugyanúgy megkínlódták a maguk életét, kapcsolatait. De ez önmagában kevés, főleg, ha a színészi alakítások sem támasztják alá elég erősen az ingatag építményt. Legfeljebb még az a tanulság olvasható ki az előadásból, hogy van rosszabb a fiatalon bekövetkezett, tragikus halálnál: a hosszú, lassú agónia – és akkor valamelyest még a címnek is értelmet adtunk, azon kívül, hogy frappáns, nézőbeterelő hatása a Marilyn Monroe névvel együtt vitathatatlan. A név mint az önazonosság lényegi eleme egyébként keretszerűen, az előadás elején és végén is fontos szerepet kap, hiszen tudjuk, hogy a Marilyn Monroe is felvett név volt.

A Böhm György rendezte előadás nem akar túllépni az ismert Marilyn Monroe-sztereotípiákon. A játék egy hatalmas franciaágyon és körülötte zajlik, Hullan Zsuzsát szinte végig fehérneműben látjuk, a falakon fotói, plakátjai, újságkivágások házasságairól, szerelmi életéről. Hullan Zsuzsa is ennek megfelelően játssza a szeszélyes, érzékeny, a férfiakkal játszó, de nekik kiszolgáltatott, labilis Monroe-t, akinek persze hiába forgott az ágy körül az egész élete, ebben vajmi kevés öröme telt – mert nem bízzák ránk a végkövetkeztetést, ez is kimondatik. De a színpadon szinte egyetlen pillanatra sem látjuk Monroe-t, Hullan Zsuzsa színésznőt látjuk, aki el akarja játszani nekünk ezt a Monroe-képet. Néhány perce van azonban, abban a jelenetben, amikor álnéven él az otthonban, ekkor sikerül megélnie a nevétől is megfosztott, póztalanul kétségbeesett asszonyt. Időnként dalra is fakad, de ezek a jelenetek éppen annyira szervetlenek az előadásban, ahogy az ügyetlen jelenetváltások is folyamatosan kizökkentik a nézőt. Csak egy példa: ahogy a felvonások elején a színészek bejönnek, pózba helyezkednek, majd sötét, aztán fény és úgy kezdődik a felvonás. Amikor az előző úgy ért véget, hogy a színésznő fogai közé vette a ciános kapszulát.

Zökkenőket okoz az is a színlapon tragikomédiaként megjelölt előadásban, hogy időnként nem komikus, hanem kabarészerű jelenetek törik meg, mint például, amikor a tiszteletet parancsolóan erős testalkatára alapozva Balázs Andrea doktornőként egy párducugrással rávetődik Hullan Zsuzsa vagy a Markot játszó Karalyos Gábor hátára, amitől a kabaréra kevésbé fogékony néző rémülten néz körül, hogy vajon tényleg van-e orvos a nézőtéren. Vagy amikor Nagy Dániel Viktor elrajzolt New Age-Messiást játszik, esetleg a hóna alatt egy hullát helyettesítő guminővel és kiforgatott szemekkel sétálgat a színpadon. De Németh Gábor sem bánik kíméletesebben sem Hemingwayjel, sem Rudolf Steinerrel. Karalyos Gábor ellenben visszafogottan, komoly és vívódó tekintettel sétálgat, de arról, hogy mély érzelmek fűzik Monroe-hoz, ezért adja fel titkos küldetését, nem tud meggyőzni. Balikó Tamás korrekt módon hozza az általa játszott híres férjeket, szerelmeket.

Marilyn Monroe neve még ma is sokakat bevonz a színházba, de ahhoz, hogy valamit megértsünk ebből a jelenségből, vagy abból, hogy miért úgy viszonyulunk a sztárokhoz és az ő legendáikhoz, tragédiáikhoz, ahogy viszonyulunk, és ők miért úgy viszonyulnak önmagukhoz, ahogy, ez az előadás nem visz közelebb.