Ince, a kis magyar falu polgármestere megélhetési politikus. Kisember, nem ártalmas. Viszont választások jönnek, és egy nagymagyar pályázik a posztjára: Izsák, akinek - mivel Ince olyan csapnivaló polgármester, mint hat másik - igen nagy esélye van arra, hogy a következő négy évben ő lophassa el azt, amit eddig Ince tett zsebre. Csakhogy a románok is mindössze addig szőröstalpú, büdös oláhok, amíg nincs rá szüksége az öntudatos magyar legénynek, úgyhogy Ince a faluba hívja Florint, hogy még azelőtt buktassa meg a választásokon irredenta nemzettársát, még mielőtt elindulhatna azon ellene. A székelyföldi kisreál azonban nem csap át Columbo-epizódba, mert ez kisreál, és a politikai környezet adja a darab erejét, nem pedig a sztori maga.

A ki tudja, mióta félkész, művház-jellegű polgármesteri lak (Czigler Balázs egyszerre szimbolikus, határokon átívelő, metaforikus és teljesen reális díszlete), amiben vadul dulakodik egymással a jelen, miközben egyre többet tudunk meg a múltról, ugyancsak jóval kisebb hangsúlyt fektet a konkrét földrajzi helyszínre. Székely Csaba nyelvileg roncsolt szövegei remekül táncolnak a tragikomikum határterületein, és ugyan az előadás gyakran fordul át társalgási vígjátékba, azért a szellemesség mellett többnyire ügyel a többsíkúságra is. Ehhez adott egy komplexusos polgármester, Ince, aki a tévéből tanulta, hogyan kell politikusként lopni, így meglehetősen látványosan csinálja, Kaszás Gergő pedig a figura minden pillanatában ki tudja hangsúlyozni a kicsinyességet, a férfiasságától megfosztott falusi nyárspolgárt. Emellett adott egy sebhelyesarcú nő, Iringó, aki Bozó Andrea megformálásában válik nőiségében megalázott, egyszerre karakán és félszeg háziasszonnyá. Aztán a nagymagyar Izsák, aki Széles László alakításában először is nagymagyar, utána magyar, majd csak aztán barát, bár ez a fogalom ebben a faluban már régen nincs sehol, maximum cinkostársakról beszélhetünk. A kívülről érkező rendőrt, Florint Tóth József játssza tétovaságot sejtetve, de a lappangó meglepetést végig magában hordozva, és ugyancsak kívülről érkezik Izabella, Ince lánya, akiben Eke Angéla a minden mindegy kilátástalanságát tudja megfogalmazni.

Ami pedig működteti ezt az egészet: a beszéd. Mindenki beszél és beszél és nem csinál voltaképpen semmit. Csizmadia Tibor rendező ezt az egy helyben toporogva haladást mímelő közeget mozgalmasan ábrázolja, a nyelvi poénokat pedig hagyja kiteljesedni, ami az első perctől kezdve sodorja az előadást. Ez a sodrat olyan erős, hogy a tragikomikum tragikus részéből igazából csak a némileg közhelyesen, de hatásos formában megjelenő menekülésben (Izabella drága árat fizet a vélt szabadságért), illetve az egész közeg kilátástalan egymásra utaltságában ragadható meg igazán, a személyes sorsokban kevésbé, pedig Kaszás Gergő Incéjében is ott lappang végig a _valamiért_ való lemondás és Iringó félszegsége is komoly múltat feltételez mégis: az este inkább győz a társalgási komédia, a gegek és a jól játszható szituációk.

Az pedig, hogy a kirajzolódó politikai képlet mennyire jogos félelem vagy sem, az majd kiderül. De hogy ha továbbra is ilyen elszántan tudunk tapicskolni a semmittevésben, és abban a vágyban, hogy csak a következő napot éljük túl, akkor tényleg nincs sok alternatíva, az erősebb kutya fog... És az erősebb kutya fog.