Marius von Mayenburg darabja egy házasság története, a véletlenszerűen – egy szórakozóhely vécéjében – összefutó Johann és Léna megismerkedése, gyors esküvője, majd gyermekük születése maga a történet, ami önmagában semmitmondó lenne. Szőcs Artur rendező értelmezésében azonban ez a darab egyfajta Amerikai psycho: a cselekmény különös fordulatai a szinte minden értelemben magányos szereplők tudatának kivetülését jelzik, a valóság szubjektumon keresztül lecsapódó értelmezése – meg persze a vágyak, a lefojtott, kielégítetlen, nyers, natúr vágyak megjelenése, hozzákapcsolása a valósághoz.

Azonban kérdés marad, hogy mi a valóság és mi a fantázia az előadásban. A háttérben megjelenő filmvetítés (Cserhalmi Sára munkája; egyes jelenetek ugyanis filmen történnek meg) pozíciója nem tisztázható, egészen az utolsó pillanatig, amikor a színészek a _filmen_ jönnek ki meghajolni. Vagyis: a valóság a film, állítja magáról az előadás, csakhogy ennek a filmbetétek alacsony száma, illetve az azon alkalmazott kristályosított torzítás ellentmondani látszik.

Ez ugyanúgy nem definiált, ahogyan maga a tér és a látvány sem válik egységes vízióvá az előadásban. A repülőgép mint az élet (illetve annak kényszerű összezártsága) metaforája túl közhelyes ahhoz, hogy egy előadás meghatározó alaphasonlatává válhasson, bár erre nem is törekedik különösebben a produkció.

Ebből azonban az is következik, hogy a miskolci színpadon A hideg gyermek csupán egy történet lesz, és nem válik közös élménnyé vagy üggyé. Johann, Léna, Anya, Apa, Henning, Werner, Tina és a többiek csupán önmaguk, nem közös ismerősök. Ami persze nem feltétlenül baj. Egyetlen kivétel van, aki egyszerre képviseli az elvontat és az általánost: az Erikát játszó Rusznák András képes megjeleníteni az életét elviselhetetlenné tevő hiányt, a kielégítetlen, de ösztönös, gyengédségre vágyó, de erős, egyenes, de titkokat hordozó, kényszerében és mélységes magányában is szabad, a férfiérintéstől irtózó, mégis szinte nimfomán asszonyt. Az alakítás erőssége arra utal, hogy ő lenne ezen előadás középpontja, mégis csupán epizódszereplőként van jelen, és a produkció tulajdonképpen ezen karakter megalkotásán kívül nem is kezd vele semmit.

Ezzel együtt a színészek kifejezetten koncentrált, jó összmunkával létrehozott – kevéssé egyénített, inkább archetipikus – karakterei hiteles korképet adnak, és tevékenységük egyetlen pillanatra sem válik unalmassá a színpadon. Az érzelmi világot szappanopera- és hollywoodi minták alapján magára és környezetére túl- és elrajzoló Johann (Simon Zoltán), az önnön felcserélhetőségébe belesavanyodó, apja által terrorizált Léna (Bohoczki Sára e.h.), a teljesen érzéketlen és önző, felületes látványcsaládot építő Apa (Fritz Attila e.h.), a fekete parókájába és korához képest nyilvánvalóan nevetséges ruhába bezárt Anya (Máhr Ági) és a mindentől félésbe és a konformitásba belemerevedett, tökéletesen frusztrált Werner (Pál András) hajszolják a plasztikérzelmeket, félelmeiket, komplexusaikat és gyötrődéseiket rémlátomásokba transzponálják, tulajdonképpen éppen elzárva előlük az élhető élet lehetőségét. Hiszen míg az ember azon ábrándozik, hogy a férjét szolgálja fel a vendégeknek gyümölcskörettel ropogósra sült újévi malac képében, vagy arról fantáziál, hogy férjének kollégája hogyan nyalja ki, vagy azt latolgatja, apu miért kényszeríti a nemi szervéhez legközelebb a kezét, annak eredménye a folyamatos pajzs, az eltartás, a teljes elidegenedés.

Esély egy van: a mutogatós Henning (Szegedi Dezső), aki tulajdonképpen – ugyan beteg módon, de – felvállalja önnönmagát, és az erre önkéntelen örömmel reagáló Tina (Péva Ibolya), aki végre rálelt valamire, ami igazi. Szégyenteljes, szörnyű, bűnös, erkölcstelen és perverz – de igazi. Az ösztöneit illetően őszintén bűnbánó férfi és a játéktól szinte mámorosan szerelmes kislány játszani vágynak, és paradox módon ez – ami ebből az egész közegből hiányzik – mutat valamit abból, miből is szenvedünk olyan nagyon hiányt. És tényleg.