Berényi Gábor pontosan kivonatolta Örkény István Macskajáték című darabjának két szereplőjét, Orbánnét és Gizát, valamint kettejük levelezését, dialógusait, mindkét karaktert megőrizve a maga teljességében. Sőt: azáltal, hogy a testvérpár végig azt próbálja meg kideríteni, hogy egy bizonyos létai fotó 1918-ban vagy 1919-ben készült, és hogy éppen mire várnak rajta, tulajdonképpen valamiféle laza kerete is lesz az átiratnak. Ahogy a kalandozások során hol vérre menő tétje van a kérdés megválaszolásának, hol abszolút lényegtelen, úgy változik a testvérek viszonya is, és amint hajlandó kimondani Orbánné, hogy mire várnak azon a bizonyos fotón – hiszen ő végig tudja –, úgy változik meg az élete is - mindörökre.

Elég bonyolult drámai ív ez, amit nem csak azért nehéz átadni ezen a színpadon, mert az intim társalgás jelleget öltő díszlet, ami leginkább egy nappalibelső kivonatához hasonlítható (Ondraschek Péter munkája), valamint a Giza esetében diszkrét karakterjegyekkel ellátott, Orbánné esetében pedig felfedhetetlen ellentmondásokat teremtő (Orbánnéról a szövegben kiderül, hogy korához képest kifejezetten avantgárd módon öltözködik, ehhez képes a barna kosztümszerűség inkább csak jelzésnek, mintsem jelmeznek nevezhető) ruhák hasonlót még csak sugallani sem akarnak, hanem azért is, mert az előadásban érezhetően – talán a rendező hiánya miatt – nincs is erre túlságosan nagy igény. Mármint komplexen, mert a maga egyszerűségében és minimalizmusában azért akadnak itt nem csak ívek, de emberi pillanatok is jócskán.

Az előadás közepéig nehéz eldönteni, hogy mi a hangsúlyosabb, az Orbánnéval és Gizával folyamatában történő dolgok, vagy a múltbéli események - néha még a kettő egymáshoz fűződő viszonya sem feltétlenül tiszta –, de aztán egyszer csak jön a féltékenység, a rengeteg felismerés és persze a kétségek, és ezzel valahogy ezek a kérdések is helyrerázódnak. Köszönhető ez javarészt Béres Ilonának, aki nem csak remekül érzi Orbánné nagyon sajátos, cinizmusból és hevességből egyszerre fakadó humorát, egyszerűségét és határozottságát, valamint érzelmi zárkózottságát és az ezekből következő nagyon is bonyolult lélektanát, mindezt még széles technikai repertoárral is színesíti (kacagtató az a naiv hangtorzítás, amit a 62 éves Orbánnénak kölcsönöz, amikor magát körülbelül tíz éves kóristának adja ki). A legelevenebb pillanat az Óbudai Társaskörben az a bizonyos rajtakapás volt, amikor Orbánné elmeséli, hogy rontott rá szerelmére, Csermlényi Viktorra és az őt elhappoló Paulára – itt egy pillanatra megfagyott a levegő. Tordai Teri visszafogott szentimentalizmussal, elegáns megtörtséggel hozza az aggódó, sokáig kifejezetten bölcsnek tűnő, de bölcsességet valójában csak egyszer mutató (amikor meg nem élt életéről mesél) Gizát. Az alakítás színesnek nemigen nevezhető, ám a szövegek sem adnak a színésznő számára nagy lehetőségeket.

Ami igazán szép az egészben, az a tanulság, amit karakteréből adódóan nagyon emberien von le Giza: bár Orbánné sokat hibázott, mindig _mert_ hibázni, és bár Gizának gazdag élete volt, soha nem vállalt rizikót - így igazából soha nem is élt. A két idős nő történetének pedig nagyon is helye van az Óbudai Társaskörben. Érezhetően inkább a kortársaknak szól az előadás, azért a fiatalabb generációkat is meg-megérinthet egy-egy fontosabb gondolat. Például az, hogy nem lenne jó hatvanas éveinkben egyszer csak arra kelni, hogy nem éltünk igazán, nem úgy éltünk, ahogy szerettük volna, mert mindig a könnyebb utat választottuk. És ez a kérdés ma egyre fontosabb. Nagyon fog fájni, ha egyszer így ébredünk.