Hogy miért a sok bicikli és kerék, az nem derül ki pontosan, talán gyerekjátékok. Ahogy a cumisüveg és a tologatható, járókaszerű valami is arra utal, hogy Tóték portája ebben az előadásban játszótérré válik, az Őrnagy játszóterévé. Akinek Tótné még a Jár a baba, jár-t is elénekli, és aki úgy veti magát a dobozhajtogatásba, mint Pistike az új legós játékába. És ha már játszótér, az ide-oda felaggatott tárgyak utalhatnak akár az óvodai jelekre is.
Azzal, hogy Balog József rendezése infantilizálja az Őrnagyot, inkább szánni valóvá, mint gyűlöletessé vagy félelmetessé válik. Ez az Őrnagy nem rendíthetetlen, elvakult katona, hanem egy rémült gyerek, aki nem mer a háta mögé nézni, mert ki tudja, mit talál ott, és aki annyira fél az éjszakától, hogy inkább végigdobozolja, csak ne kelljen a sötétben egyedül rettegnie. Harsányi Attila Őrnagya túlfeszített idegrendszerével, mániákusságával, cselekvési kényszerével sokban hasonlít a Lovak az ablakban című darabban általa megformált karakterekhez – nem csoda, a Matei Vişniec darab világa is rokon Örkényével.
A Tót család tagjai hárman háromféleképpen viszonyulnak a vendéghez. Bacskó Tünde Tótnéja anyaként: egyrészt, mert minden cselekedetét és szavát a fronton lévő fiáért való aggodalom irányítja; másrészt, mert az Őrnagy mellett is pótanyáskodik. Folyamatos készenlétben van, ahogy ezt a karjáról az egész előadás alatt le nem kerülő retikül is jelzi. Éder Enikő Ágikája nem az a kamaszlány, akit megszoktunk, bár a kamaszos rajongás vagy inkább vallásos áhítat az Őrnagy iránt megvan benne. Mégis, inkább Tótné testvérének tűnik, és nem csak azért, mert a két színésznő életkorban nem áll messze egymástól, hanem például azért is, mert hasonlóan viszonyulnak Tóthoz – megint csak úgy, mint a felnőttek az engedetlen, értetlen gyerekhez, aki sosem azt csinálja, amit kellene. De Ágikát felnőtté teszi a hír is, amit a postás neki visz meg, rá hárítva ezzel a felelősséget, hogy mit kezd vele. Geltz Péter pedig, Tót szerepében, jobb meggyőződése ellenére teszi, amit mondanak neki. A túlmozgásos nők mellett lassú, hangosságuk mellett halk, túl földhözragadt és túl normális ezekhez az abszurd helyzetekhez.
A dobozolást itt egyetlen faládával érzékeltetik, mozgatható oldalfalait hajtogatják ide-oda, egy mondóka ritmusára. A szereplők hol belül vannak a ládán, hol futkosnak körülötte, belakják, ahogy az Őrnagy is belakta, hiszen ugyanebben a faládában érkezett a faluba, amelynek az oldalán a csomagokról ismert felirat olvasható: Fragile – Törékeny. Tényleg az, ahogy Tóték családja, az Őrnagy idegrendszere is. Aki, ahogy mindenki más, csak azt szeretné, ha szeretnék. Legalábbis erre utal, hogy az utolsó jelenet előtt bejátsszák Latinovits Zoltán előadásában a Szeretném, ha szeretnének című Ady-verset. Nem szeretik, feldarabolják. A gesztus sok mindenre utalhat: a híres filmváltozatra, ha már Nagyváradon vagyunk, az itteni Ady-kultuszra, de az is lehet, hogy az Őrnagy-gyerek egyszerű lelki mozgatórugóira.
Ahogy az talán eddig is kitűnt, Balog József rendezése tele van ötletekkel, új aspektusokkal, igaz, ezek közül néhány nem épül be maradéktalanul az előadás szövetébe. Ez a Tóték nem annyira abszurd, mint ahogy megszoktuk, közelebb áll a mindennapi őrületekhez, de ettől nem kevésbé ijesztő, hiszen arra figyelmeztet, hogy a még tolerálható és a tolerálhatatlan között néha nem is olyan könnyű észrevenni a határokat.
_(6. Interetnikai Színházi Fesztivál, Nagyvárad, 2012. november 14.)_
