A sorok között olvasás művészete az abszurd. A valóságos elemek teljesen valószerűtlen összeillesztése olyan erőt ad az alkotásnak, amely könnyen lehetővé teszi, hogy emberszabású alakokon keresztül valamilyen teljesen absztrakt dologról beszéljen egy dráma: most éppen a politikáról. Azaz rendről és káoszról, gyökértelenségről, szabadságról, tézisekről és antitézisekről, filozófiáról és művészetről, szóval sok mindenről, aminek nincs személyisége, nincs sorsa, és mégis hangot lehet neki adni. De a sorok között olvasás művészetéhez nagyon kell, hogy a sorok között _kelljen_ fogalmazni, máskülönben az egész elkezd azzá válni, ami a felszínen: beszélő filozófiai kislexikonok konstruált konfliktusává. A Tangó nagyon jó példája annak, hogy miért nehéz ma Magyarországon a sorok között fogalmazni.

Bagossy László mintha azzal akart volna játszani, hogy a realitás talajáról közelít az absztrakt felé, csakhogy a Tangó karaktereinek _tényleg_ nincsen semmilyen sorsuk, semmilyen szempontból nem valóságos, maximum valószerű figurák. Egyszerű tablóképei egy gondolatnak. Ekképpen nem tudnak valóságosan élni és érezni, és ez szöges ellentétben áll Ignatovity Krisztina jelmezeivel, amelyek csupán Eugéniusz, a gyereknagypapa szerepében emelik el a figurát a hétköznapoktól, de a játékhoz Khell Zsolt díszlete is reális teret biztosít. Mindketten – ahogy maga az előadás is – a két felvonás közti dimenzióváltásra teszik a hangsúlyt: egy alternatív művészlakból csöppenünk a puritán nagypolgárság világába, de míg a díszletnél ez a végletesség akár működhetne is, a jelmezeknél bármilyen jól is mutatnak a poros, molyrágta frakkok és a nagyestélyik, ezek inkább a darabot szolgálják, mint a színészeket.

A darab pedig nem bonyolult. A mai Magyarországon nem az. Túl ismerős, túl explicit. Artúr talajtvesztett tinédzser, aki az allűrösen hiperliberális családban nem találja az igazodási pontot, és ezért elkezdi vadul vágyni a rendet, a morált, az erkölcsöt. A fiatal fiú (férfi?) hiába menne vágyai után és dugná meg Alát, a szép, és bájos, unokahúgot, akinek az intelligenciaszintje addig terjed, hogy széttegye a lábát, ezt csak az esküvő után akarja realizálni, mert úgy _rendes_ – és a szexuális frusztráció nem az egyetlen dolog, ami Artúrt gyötri, de valószínűleg a legerősebb. A radikálkonzervatívvá váló Artúrnak segítője is akad a gumigerincű, de kifelé szilárd erkölcsűnek mutatkozó Eugéniusz személyében, aki nagyon szereti a labdarúgást, és amikor ezt megtudjuk, akkor nagyot derül a közönség, holott a poén tényleg csak annyi, hogy Orbán Viktorra ismerhetünk, semmi több. Mrożek politikai pamfletjének abszurditása 2012-re meghalt. Semmi abszurd nincs benne, és erre Bagossy László rendezése nem reflektál. Megelégszik azzal, hogy az _egyazegyben áthallások_ át legyenek hallva, és erre a felszínességre épül a díszlet és a jelmezen kívül valamennyi poén is, amit csak néha tör meg egy-két jobban sikerült színészi geg.

Az így igen statikussá váló, a fővárosi értelmiséget meglehetősen primér szinten szórakoztató előadásban Mácsai Pál a liberális performanszgyáros Sztomilt, Für Anikó a szabadságot csak leckeként felmondó feleséget, Eleonórát, Debreczeny Csaba az eszmétlenséget szimbolizáló Edeket, Pogány Judit a véleménytelen Eugéniát, Csuja Imre a gerinctelen Eugéniuszt játssza. A szimbolikus figurák közül igazából csak Szandtner Anna önmagát kellető Alája tud színes eszköztárral megjelenni. A mindezek okozataként megjelenő Artúrnak, Máthé Zsoltnak kellene jelentőségteljes alakot gyúrnia - de ez nem történik meg. Máthé a meggyőződéstől feszülten, és mégis meggyőződéstelenül mondja a mondatokat, és nem képes katalizálni a produkciót.

Így az előadás tulajdonképpen meg sem történik. Csak egy összekacsintás van, pedig összekacsintani csak akkor szoktunk, amikor valamit nem lehet kimondani. Most valami miatt úgy tettünk, mintha nem lehetne, pedig lehet. Attól nem lesz valami igazabb, mert kacsintva mondják, igaz, ez nem is csorbítja az igazságát annak, hogy egy letűnt kor nosztalgiájával ringatjuk magunkat a haladás tévhitébe.