Persze az dicséretes Forgács Péter rendezőtől, hogy megpróbálta az irgácsi kocsma történetének humorát kiemelni, csak hogy ennek eredménye nem tragikomédia lett, hanem egy nevettetni akaró, szórakoztatónak szánt pillanatokkal kibélelt történet, amiről nem igazán lehet tudni, hogy micsoda. Annyi érezhető, hogy valamiféle rezgésnek kéne lennie a levegőben, hiszen az Irgácsra érkező budapesti férfi alaposan felkavarja az itt élők mindennapjait, amelyek nem is annyira békések és nyugodtak. Például Sátán lányát állandóan veri volt feleségének új férje, aztán a Pap rendszeresen támolyogva érkezik meg a miséről, a Retek nevű ex-rendőr lépten-nyomon konfliktust keres és feketemunkát, hogy valamiből megéljen, Jucika csatakrészegen gurul végig egy biciklivel a hátán, a férjét keresve, a kocsmáros pedig csak tűri mindezt és viszi a boltot, keresve a sok szerencsétlenen. Azonban Masni, a kocsmáros lánya első látásra beleesik az idegenbe, féltékennyé téve a kezére mindenféle sajátos módszerrel pályázó Reteket. Aztán persze a fortyogó fazekak egyszerre robbannak fel, némi katyvaszt okozva az irgácsiaknak, de utána minden megy tovább a maga útján.

Ebben a lábosborogatásban egész egyszerűen érthetetlen, hogy Masni miért megy vissza Becéhez, miután összetört a felesége láttán? Az se világos, hogy ez az agresszív Retek miért akarja megmenteni Sátán lányát? Hogy Csipesz miért él együtt Jucikával - és miért jön vissza Pestről? Azzal kapcsolatban is felmerülnek kérdések, hogy Bece miért megy végül haza, és nem Portugáliába? És még sorolhatnánk az előadás lényeges fordulópontjait, amik – többek között a dramaturg hiányának köszönhetően – indokolatlanul és kihámozatlanul hevernek a színpadon.

Pedig a színészek olykor sikerrel ragadják meg ennek a tragikomédiának a lényegét, már amikor szabadon vannak hagyva, és nem a különböző, egymásra ráhívó, alkoholt köpködő, földön fetrengő poénok megmutatásával vannak elfoglalva. Sárközi Józsefnek igazából még ekkor sem sikerül megmutatnia sokat Bece karakteréből. Ennek a fiúnak igazából nem jelent semmit Portugália, ennek a Becének igazából mindegy. Ez a totális érzéketlenség ugyan jól jön, amikor Masnit kell kidobnia, de időközben nem jön jól például a lányt alakító Balsai Mónikának. A színésznő maradéktalanul, élettel telve dolgozza ki a kocsmáros lányának naiv, butácska, de egyszerűségében lényegre látó és önhitegető karakterét. Balsai játéka abszurdba fordítja át azt a hülyéskedésre épülő pillanatot, amikor Masni, mint valami bunkó kamionos, a tóparton helyre teszi Reteket, akiben - Ungvári István játéka által - maradéktalanul ölt testet az agresszió, a béna lazaság és a nagyszájúság. Igazából csak az a lélek hiányzik ebből a Retekből, aki megmenti a Sátán lányát, akitől keserűnek és szórakoztatónak hat, amikor megpróbálja elcsábítani Masnit. Szabó Sipos Barnabás egy-egy pillanatra képes megmutatni a Kocsmáros anti-apaságát, Crespo Rodrigo alakításában az érdektelen, hitetlen, alkoholista Pap sokkal hitelesebbnek hat, mint amikor az emberekről és élettel kapcsolatos dolgokról kell megnyilatkoznia. Posonyi Takács László egyedül Csipesz hiperaktivitását hozza üzembiztosan, Szina Kinga Jucika házsártosan alkoholista csábításával remekül tudja eltaszítani az embereket, már amikor nem az van adva neki instrukcióként, hogy tíz percen keresztül bohóckodjon egy magassarkú cipővel, vagy nyelvet lifegtessen Sátánnal. Utóbbit Pingiczer Csaba egy kinevetni való, szerencsétlen, málészájú alkoholistának mutatja, kihagyva minden izgalmat a lényéből, Agócs Judit pedig csak a feleség idegességét képes átadni – nem véletlenül, szerepe másik, zsarnokoskodó felét ugyanis kihúzták.

Pedig Győri Gabriella falusi kocsmabelsője, a maga realisztikus részletességével nyomasztóan üdítő helyiség, az általa tervezett ruhák pedig finoman, olykor stílusos ízléstelenséggel jelzik a szereplők anyagi helyzetét és önmagukról alkotott képét. Azonban Forgács Péter rendező minderről csak annyit állít, hogy szánalmasan nevetségesek ezek az emberek. Amiben egyébként pillanatokra van igazság – ilyenkor valóban szórakoztató az előadás –, de itt elsősorban _embereknek_ kellene lennie a színpadon, aminek nem észrevétele nagy felületességről árulkodik. Ráadásul mindennek papírhajót összetépő, szomorkodós-merengős képpel történő, tanulságot megmondósan levonó lezárása egy teljesen felesleges, szemvillanás alatt kipukkanó blöff, mivel az odavezető út nagyrészt komolyan vehetetlen. Annak ellenére, hogy időnként kifejezetten eszünkbe juthat, hogy a színpadon történtek olykor hasonlítanak a világunkra. Kár, hogy ez nem fontos az előadásnak.