Bár minden szál Krammerhez vezet, ő csak hosszas előkészítés után lép színpadra, amikor a többiek elbeszéléséből szinte már mindent tudunk róla, ahogy arról a tágabb környezetről is, ami a bezárkózott Krammert körülveszi. Az egyik, hozzá vezető szál a volt munkatársaké, és a kocsmából indul, a másik a lányáéktól. A jelenetváltásoknál az üres színpadot a színészek rendezik be és át, néhány jellemző tárggyal és egy-egy falra akasztott képpel. Közben hétköznapi, (látszólag) civil mondatokat váltanak egymással. Ez a színházi szituációt hangsúlyozó gesztus szándékoltan és folyamatosan kizökkenti a nézőt a különben nagyon is sodró, mindennapiságával bevonzó játékból. De a majd jelentésessé váló fehér háttér, a mindig csak átmenetileg berendezett üres tér, ha úgy akarjuk, akár lételméleti mélységekig is elvezethet.

Ez a kettősség, a minden pátoszt nélkülöző, földhözragadt, sokszor már-már kabarészerű humorral fogyaszthatóvá tett, és ezért előtérbe tolakodó kocsmai valóság és az előadás hátterében felsejlő, az élet alapkérdéseiről (születésről, halálról, szeretetről és elengedésről) szóló finomabb szövet egyszerre van jelen a Sztarenki Pál rendezte előadásban. Ami kérdéses lehet, az a kettő aránya, egyensúlya, hogy mennyire tud megmutatkozni Krammer elveszettsége, tragédiája a harsányabb komédia mellett, az utóbbi kellő kontrasztot teremt, vagy inkább eluralja a színpadot. Itt néha elbillen a mérleg, sokat nevetünk a három melós temetési csetlés-botlásain, de ezzel kicsit háttérbe is szorul a valódi főszereplő.

Felmerül egyébként egy, élet szülte kérdés is, nem az előadással, hanem a darab alapötletével kapcsolatban. Az ugyanis, hogy valaki nem temeti el, hanem hazaviszi szerettei hamvait, néhány éve még valóban furcsának, szokatlannak hathatott. Mára – jórészt anyagi okokból - mindennapossá vált, olyannyira, hogy már jogilag is szabályozni akarják a feltételeit. Megütődést legfeljebb akkor vált ki, ha diplomáciai botrány lesz a hamvak ide-oda utaztatásából, vagy – mint a mi falunkban – ha valaki évekig a gázóraszekrényben tárolja az édesanyja urnáját, amíg csak a gázosok egy óracserénél (fő a biztonság!) ki nem vetetik onnan. Ami ebből a rendezésre tartozik, annyi, hogy a temetési jelenetben egy, az öltönyhöz, fekete kabáthoz ordítóan nem illő fehér műanyag szatyor tudatosan előre leleplezi Krammer titkát, a mi történt helyett ezzel a miért történtre terelve a figyelmet.

Bellus Attila melankolikus színészi alkatához illő szerep Krammeré, és a színész érzékenyen jeleníti meg a világot már csak önmagába zártan érzékelő, utolsó kapaszkodójától is megfosztott ember kétségbeesését, fájdalmát. Lőrincz Nikol Krammer lányaként folyamatos színészi fejlődésének újabb bizonyítékát nyújtja. Baj László szótlan Lajosa hol a játékgépnek hol - ministránsként - a Jóistennek szolgál feltétlen odaadással. A Besenczi Árpád, Kiss Ernő és Szakály Aurél alakította melóshármas összeszokottan passzolgatja egymásnak a (fekete) poénokat. Urházy Gábor László tenyérbemászóan undok és jellemgyenge férjet játszik, aki még a temetésen is a szeretőjével kokettál – utóbbit Lupaneszku Vivien domborítja. A gyászoló gyülekezet és a helyi mikrotársadalom tagja még Krammer volt felesége (Ecsedi Erzsébet), aki az üzemet továbbra is vezető volt üzlettárs (Bálint Péter) mellett az alkohollal kötött házasságot.

A tragikomédiában a két összetevő, a tragédia és a komédia közötti egyensúly néha megbillen, de az előadás egy poétikusan szép, megrendítő képpel-titokkal zárul, amit egyszerűen nincs szívem leleplezni a reménybeli nézők előtt, és ami a végére helyére rántja a jelzett aránytalanságot. Innentől kezdve pedig rajtunk múlik, hogy a darab ősbemutatójáról mit viszünk magunkkal: egy humoros kor- és kórrajzot vagy valami sokkal mélyebb magunkra, életünkre és halálunkra ismerést.