Szabó K. István a darabból ugyan következő, de kohéziós erőt alkotni képtelen keretbe helyezi Dürrenmatt amúgy remek dramaturgiával és logikával felépített történetű drámáját. A Florina Bellinda Vasilatos által tervezett lepusztult villabelső – mert a történet onnan indul, hogy a római császár már szegényebb egy kocsis szolgánál, egyetlen kincse (mivel a mellszobrokat, festményeket már javarészt pénzzé tette) a tyúktenyészete, aminek tojáshozamából ki tudja olvasni a politikai fordulatokat –, illetve a jelmezek egy-egy vonása (például az öregasszonyi ruhába bújtatott szolgák, a furcsán színes vagy éppen hiányos öltözékek) arra utal, hogy mi nem az ókori Rómában, hanem egy elmegyógyintézetben járunk, egy másik korban. Annak ellenére, hogy ez nem csak az utolsó jelenetben – amikor a germánok vezére ápoló ruhában lép színre – lesz világos, hanem már az első percben ott lóg a levegőben, és a rendezői ötletek – a sarokban labdázó kislány, a babakocsiban hempergő római katona – is egyértelműsítik, a közeg mégsem válik az előadás fő szervezőelemévé.

Azon kívül, hogy Dürrenmatt darabjának, amiben a római tisztviselők a birodalom megmentéséért, a császár pedig titkon a megbuktatásáért küzd – utóbbi jár sikerrel –, jól áll ez a fajta elmegyógyintézeti miliő, valódi okok nincsenek a színpadon. A történet ugyanis nagyon következetesen dobja fel a kérdéseket szocializmus kontra kapitalizmus, működésképtelen bürokrácia, továbbá meddig tartható fent egy birodalom?, illetve milyen áron lehet országot építeni? témakörben, amit végül is el lehet helyezni egy elmegyógyintézetben, de sem Horváth Károly művészinek tűnő, erőteljes hegedűhúzásokkal operáló zenéje, sem a hol elemeltnek, hol realistának tűnő jelenetek önmagukban nem oldják meg azt a kérdést, hogy miért. És persze az sem segít, hogy karakterjegyekkel rendelkező szereplők is csak elszórva jelennek meg a színen.

Az, hogy Dürrenmatt darabja részekben működik, az javarészt Szélyes Ferenc Romulusának köszönhető, pedig a színész nem tesz egyebet, csak színpadra viszi mindazt, ami le van írva: egy lemondó, cinikus, intelligens és eltökélt császárt, aki tökéletesen tisztában van magával. Szélyes remekül érzékelteti, hogy a római császár minden mondata mögött valami komoly elgondolás van. Remekül hozza Kardos M. Róbert is az utolsó jelenetben felbukkanó, uralkodástól fintorgó, szintén tyúkmániás, Rómát csak azért lerohanó Odoakert, hogy közvetlen közelségből hódolhasson be. Hajdu Géza és Dobos Imre Achilles és Pyramus-kettőse remekül érzékelteti a bürokrácia abszurdját, sőt Hajdu mindehhez valami élettel teli lemondást is társít. De Fodor Réka üvöltöző Juliája, Gajai Ágnes megfogalmazatlan Reája, Dimény Levente vékony magas hangon artikulált Isauriai Zénója, Szotyori József alvó pózban valamiért alváshiánytól szenvedő Titus Mammája, vagy Firtos Edit és Tóth Tünde a császárral csak formai viszonyban lévő miniszteri kettőse mellett igazából az is nagy erény, ha a néző a szöveget ki tudja hámozni.

Szélyes következetes, igazából mindössze szöveghű alakítása ugyan képes működtetni a darab egyik síkját – megkapó a belülről bomlasztott rendszer ironikus gondolata, meg ennek a nihilje –, de a többi síknak (miniszteri érdekek, családi viszályok, szokások – hogy csak párat említsek a felmerülő lehetőségekből) semmi nyoma a színpadon, és ha a nézőnek netán nem tűnne fel már idejekorán az elmegyógyintézetes keret – nem vagyok benne biztos, hogy az előadás nem csak az utolsó pillanatban szeretné lebuktatni magát – akkor még azt is megkockáztatnám, hogy a darabról semmi nem volt gondolva, hanem csak ilyen-olyan valaminek látszani akaró formákkal bélelve lett színpadra zavarva. Dürrenmatt többek között azért is remek író, mert A nagy Romulus igen lelkiismeretesen cipeli a hátán még ezt a blöffszerűséget is.

_(József Attila Színház, Budapest, 2013. március 4.)_