Keszég László rendezése a mindent kitöltő semmiről szól, Mr és Mrs Smith kertvárosi családi házának kertjében (Cziegler Balázs hiperreális, mégis titkokat hordozó terében), amely éppen olyan, amilyenre az ember vágyik, se nem nagy, se nem kicsi, szeretné az ember Mr és Mrs Smithnek látni; Keszég az átlag fölé lövi a közeget, rendezett pázsit, kerti garnitúra, Mrs Smith éppen pakolja el a láthatóan éppen véget ért vacsora maradványait. Ebbe az idillbe esünk bele, még a sült hús illata is a levegőben van, miközben Mr Smith egy nyugágyon olvasgat, felesége pedig megfontoltan rendezi helyre a sütőt és környékét, majd lehuppan a kerti garnitúrába.

Eddig minden szappanopera, és ezután is, csak éppen semmi nem az, aminek várnánk. A vacsorára várt vendégházaspár ugyanis még csak most érkezik, a vacsora után, és hirtelen feloldhatatlannak tűnő kérdések sorjáznak: a furcsán gyors viszonyváltozások, a minden körülménynek ellentmondó szobalány, az egymást nem ismerő – majd a narráció szerint minden bizonyíték, véletlen és különösen furcsán egybeeső véletlen egyezés ellenére valóban idegen – vendégházaspár megjelenése, az ő viszonyuk egymással és a vendéglátókkal, a tökéletesen üres, ám tartalmasnak látszó, viszont rendre sehova sem vezető dialógusok úgy hozzák közelebb a történetet, hogy teljesen elveszítenek benne. Kínos csöndek, sziporkázóan abszurd tételek, groteszk helyzetek követik egymást különösebb cél nélkül, és tulajdonképpen csak ez, ami felróható az előadásnak: miközben a játszók (Kocsis Pál, Ullmann Mónika, Máhr Ági, Salat Lehel, Czakó Julianna, Szatmári György) minden helyzetben látszólag adekvát és érzékelhetően jól felépített módon viszik előre a történetet, azt nem lehet csak tudni, hogy az hová tart – mármint az teljesen világos, hogy önmagába, de hogy miért, hogy mi e körforgásnak a célja, a rendezői apropó, az nem derül ki, noha a darab autentikusan és élvezetesen van felrakva a színpadra.

Még ha könnyeden nem is, ezt leginkább a kényszeresen közbeiktatott zenei betétek (Zságer-Varga Ákos óraütéseket imitáló, az eseményeket meg-megállító muzsikája) jelzik, meg az, hogy a játék nem felszabadult, nem természetes és magától értetődő, hanem protokollszerű (amire a színészek rá is játszanak). Az előadás nem fokozza a történések abszurditását (legfeljebb a játék intenzitása változik, jól is esnek a néma betétek és a helyzetkomikumból adódó jelenetrészletek), a darab az első negyedóra után kiadja magát, így izgalomra nemigen lehet számítani, ezért kissé túlzó a nyolcvan perces játékidő. Mégis összességében jó szórakozás ez, felismerni, mikor játszottunk vagy játszottak velünk Mr és Mrs Smitheset, mert az előadás azt mindenképpen jól bizonyítja, hogy a mindennapi, polgári valóságunk nemigen áll messze az ionescói világ lehetetlenségétől. Most csöngetnek, megnézem, ki nem jött.

_(2013. április 14.)_