Szó se róla: utóbbi tere (ezúttal is Adriana Grand munkája, nota bene: ő fordította a darabot románra, és ő a szinkrontolmács is az estén) is rendkívül egyszerű, Tóték konyhája egy – vetítőfelületnek is alkalmas – fehér lepel előtt elevenedik meg, alig néhány bútordarab és sok (ám mértéktartó mennyiségű) karton segítségével. Frunză Tótékja színészközpontú előadás, a műből ráadásul csak a központi figurák maradtak meg: a Tót családon kívül csak a postás (a lokális deus ex-machina képviseletében), az őrnagy, valamint a falu rosszlánya, Gizi Gézáné jelenik meg, különös fénytörésben, ugyanis valami földöntúli ártatlansággal és szelíd öntudattal játssza Nicoleta Hâncu – ugyanaz a színésznő, aki az ébredő nőiességű Ágikát is alakítja. Ez tényleg bravúr (mert nem bukik le a kettő az egyben megoldás), de minden egyes színészről csakis a legnagyobb elismeréssel lehet beszélni, és ez már csak azért sem kis dolog, mert Frunză a konvenciókkal szembemenve osztott szerepet: az előadást fiatal színészek játsszák, Mariskát pedig egyenesen férfiszínész alakítja.
És működik. Ezek a pályájukat nemrég kezdő színészek olyan színeket mutatnak meg a darabban, amelyek tényleg újnak tűnnek. A szereplők a félelemből, a félelemhez fűződő viszonyból vezetik le karakterüket. És ez a magyarázat is: a félelem, a gyermek elvesztésétől (Mariska), a tekintély elvesztésétől (Tót), a rossz hírektől (postás), illetve a szó szoros értelmében mindentől (őrnagy). A félelem pedig megeszi a lelket, és ebben az előadásban ez tényleg így van. George Costin őrnagya racionális okokból akar mindent az ellenőrzése alatt tartani: hogy ne kelljen rettegnie mindattól, ami a háta mögött van. Ekképpen semmi túlzás nincsen benne, így a Tóték abszurditása végre nem szituatív, hanem a levegőben lógó valóság. Adrian Nicolae Tótja végrehajtja ugyan a parancsot, de megtörni egy pillanatra sem lehet – családja tartja vissza több alkalommal attól, hogy nekimenjen az őrnagynak – hiszen az őrnagy az ő pozícióját foglalja el. Így válik – ismét csak – racionálissá az őrnagy kifárasztási stratégiája, az alvás nélküli szüntelen dobozolás erőltetése, Tót pedig színlel, manipulál és felesel, nem adja meg magát. Sorin Miron (Mariska) szerencsésen nem játssza el a nőt, hanem egy olyan _embert_ mutat morális hitelességgel, aki felelősséget érez a gyermekéért, ám két oldalról egyszerre kerül présbe. A prés az őrnagy felé is megvan: a nők felajánlkozása, amivel azonban ő nem tud mit kezdeni, hát jobb híján ettől is fél.
Az előadás általánossága mellett Frunză mintha a magyarokról beszélne a félelemből gondolkodás kapcsán, legalábbis utalhat erre a Nagy-Magyarországra emlékeztető Bábony-környéki vetített térkép, meg hogy Ágika elalvás előtt elénekli a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország refrénkezdetű kvázinépdallá vált operettbetét-számot, és ez Örkényhez méltó ötlet. Ahogy az egész előadás is, aminek csupán egyetlen problémája van, hogy nem tud eléggé ritmusos és hatásos lenni, vagyis túlzóan hosszúnak mutatkozik. Ám ezt kevéssé kárhoztatnám, egyrészt a vendégjáték miatt, amely húsz perccel volt hosszabb az előzetesen ígértnél, és körülbelül éppen húsz percnyi, amit az egyszeri néző könnyen kihullathatónak vél az előadásból (de hangsúlyozom: ennek lehet oka a monoton és nyelvileg nem gondtalan szinkronfordítás). Másrészt: az előadás – a rendezői felfogásból, a fiatal színészek kreativitásából adódóan – a Tóték friss, eredeti és érvényes olvasatát mutatja, és nem fél színházi izgalmat is kínálni.
_(a bukaresti Nicolae Balcescu UNESCO Kulturális Központ vendégjátéka a budapesti Katona József Színházban, 2013. szeptember 29.)_
