A cselekmény nem egyszerű, mert nagyon sok Plantagenet van benne, azoknak van nagyon sok rokona, fattya, felesége, anyja, gyereke, szövetségese és ellensége, követni sem egyszerű, de végtére is teljesen irreleváns, és Keresztes Attila rendező sem fektet túl nagy hangsúlyt arra, hogy mellékszereplőinek színészi értelemben komolyan vehető feladatot adjon, van, akinek csak színes kontaktlencsében kell néznie, és van, akinek egy csellón kell jelentéses monotonitásban hangokat húznia – mi mással is lehetne úgy igazán jellemezni egy Kasztíliai Blankát, ugye? És mindehhez nagyon kitalált díszlet, nagyon kitalált jelmez, nagyon kitalált hangok, nagyon kitalált gesztusok, nagyon kitalált színek, nagyon kitalált zene, nagyon kitalált smink, és úgy egyébként is mindenre kiterjedő nagyon kitaláltság telepszik, hogy mindinkább megnehezítse a játszók és Dürrenmatt dolgát is. Keresztes Attila rendező ugyanis annyira elmerül a stilizáltság igényében, hogy mellette szinte minden egyébről elfeledkezik – kezdve rögtön a darab abszurd humorát, amit szinte egyedüliként Nagyidai Gergő tud abszolválni Lipót, Ausztria hercegének szerepében, ő ugyanis rájön, hogy ha egy teljesen hétköznapi, nagyra nőtt óvodást játszik, akkor az színpadilag is értelmezhető módon kerül konfliktusba a közeggel és a darabbal, és így képes akár még viccessé is válni.

A kényszeres stilizáltság már a szcenikában jól tetten érhető, amely a fekete-vörös közhelyesen divatos, ám hatásos kombinációjára épül, olykor teret engedve egy kis fehérnek vagy citromsárgának, de dominanciáját végig megtartva határozza meg az egész előadás vizuális világát. Ehhez társul egy hatalmas – persze, hogy fekete – asztal, egy ugyancsak nagy tükör – igen, azért mert tükröt tart az előadás... –, és a színészek arca is alapvetően fehérre van meszelve, mert hogy is lehetne e nélkül stilizálni? Egy ilyen formalista közegben pedig izzadhat a színész literszám, Petneházy Attila Plantagenet János szerepében vagy Vicei Zsolt Fülöp, francia királyként is mindent megtesznek azért, hogy eszelősök, de racionálisak, infantilisek, de komolyan vehetőek legyenek, azonban ilyen túlterhelt rendezői jelenlétben csak akkor lenne esélyük, ha Keresztes totális, többsíkú értelmezését adná a János királynak, és a szöveget nem csak a cselekményhez szükséges vokális vontatónak használná – ehhez mondjuk egész biztosan elkelt volna egy biztoskezű dramaturg, de a színlap ezt a munkakört nem tünteti fel.

Mert attól nem lesz jelenidejű valami, hogy olykor a színészek beülnek a közönség közé, vagy hogy néha felkapcsolják a nézőtéri fényt, vagy János király megérinti népét és úgy mond el pár mondatot, esetleg egy világító gömböt adnak az első sor egyik kiválasztottjának kezébe. Ezek csak manírok akkor, ha nem társul hozzájuk releváns tartalom, mert az azért nem mondható releváns tartalomnak, hogy mialatt János király kifejti, hogy a nép az csak csőcselék, akkor ránk tolják a világítást. Persze a formalizmus ilyen és ehhez hasonló gesztusai arra mindenképpen alkalmasak, hogy fent tartsák a figyelmet, az artisztikum pedig arra, hogy meg legyünk arról győződve, hogy mindennek varázslatos mélységű jelentése is van. És a fene tudja, talán ha a színészek emberként mondhatták el volna a mondatokat, mondjuk fele ennyi stilizáció mellett, akkor talán el is kezd valami élni a látszat alatt, de ezt már nem tudjuk meg.

A látszat viszont erős, a színészek mindent meg is tesznek azért, hogy ez működjön, és ez sem kevés munka. Így viszont marad az egy mondat, amit hazaviszünk, és amit az előadással nem sikerült árnyalni csak gazdagon illusztrálni, de legalább nem ment veszendőbe teljesen az este.

_(2013. november 29.)_