Ebből aztán egy végtelenül idegesítő és idegesítően végtelen előadás születik, majd másfél óra telik el addig, hogy el legyen már temetve szegény Tarelkin, aki immár messze földön elhalt ex-szomszédjának, Szila Szilics Kopilovnak adja ki magát, ám hitelezői és főként Polutatarinov kapitány előtt nem könnyű ez a dolog, főként utóbbi kételkedik erősen, mivel az álelhunytnál jelentős kompromittáló iratok maradtak, és ez elég ingerlékennyé teszi a kapitányt. Eközben forog a nagy fadoboz a színpadon, időnként jelentésesen suhog egy ostor, az óra pedig mintha visszafele járna. Annak ellenére, hogy a színészek jelentős energiákat mozgatnak meg, a negyedik falról mindez visszapattan, és a nézőtérre a jótékony unalom leple hullik.

Sokan mennek el a szünetben, és nem lehet megróni őket ezért, pedig a maradóknak van igazuk, ugyanis a második felvonásban kiderül: Imamutdinovnak van közlési szándéka az előadással, de ehhez Iván Antonovics Raszplujev, megbízott körzeti rendőrbiztos szerepében Galló Ernőnek kell kiteljesednie. Galló – és a kerületi rendőrkapitányt játszó Tollas Gábor – a látomásos költői blöffkatyvasz helyett alapvetően nagyjából a Švejk (és a könyv legendás illusztrátora, Josef Lada – a Polutatarinov kapitány szerepében öblösen és rajzfilmes-gonoszul szigorkodó Ciugulitu Csaba például tökéletes Baloun lenne) szellemében állnak neki felgöngyölíteni a bűnügyet, ami jót tesz mind a történetnek, mind az előadásnak. Galló az abszurdot nem művészi commedia dell'arteként, hanem fizikai erőpróbaként fogja fel, és sikerül áttörnie azt a bizonyos falat, amely immár a történetben is központi szerepet játszik (na jó, nem pont azt a falat, hanem a színpad és a nézőtér közöttit), és miközben szegény bekasztlizott Tarelkint szomjaztatják, egy egész sor karikatúrafigura vonul fel, de ebben a sokkal mozgalmasabb atmoszférában a helyükre kerülnek, leginkább az orosz dal jelenetében, amely betét másutt akár nyíltszíni tapsra is érdemesült lett volna, itt azonban mintegy nézőtéri ocsúdást eredményező tényezőként működik, ami ugyancsak elismerésre méltó teljesítmény. A lényeg, hogy Imamutdinov az egyszeri kisember és a hatóság, a hatalom legendásan egyenlőtlen viszonyát szándékozik nyomatékosan megfesteni, ám olyan az előadás, mintha dramaturg hiányában kénytelen lett volna megrendezni azt is, amiről a világon semmi nem jutott az eszébe. Ennek megfelelően amikor az előadás mögött van intellektuális betét, akkor a tragikumot végre egyensúlyozza a komikum, a lassút a gyors, a hangost a halk, amikor meg nincs, akkor az egész felborul, és egy gyermeklelkű mérnöktanár által drasztikusan zsírkrétával szétbarbarizált kifestőkönyvvé válik a produkció.

Reménytelennek látszott, de nem adtuk fel mi sem, a kirobbanó energiát mozgósító társulat sem, és már ezért sem elvesztegetett este a Tarelkin halála. Eredménye is van az erőfeszítésnek: a fal mögül kibukkan a színház, felsejlik a humor, megcsillan a tartalom, feléled a darab. Még ha percekre is. Megdolgoztunk érte. Legyen ez egy közösségi színházi alkalom.

_(Thália Humorfesztivál, Thália Színház, Budapest, 2014. február 6.)_