Van-e közünk sok száz kilométerre eső, sok tíz éve történt igazságtalanságokhoz, emberi gyarlóságokhoz? A régmúlt kettészakított faluja elmond-e valamit a jelen kettészakított országáról? Az emberi kettészakadni vágyás legmélyéről?
A Zoltán újratemetve hasonlóan dokumentarista módon indul, mint a Fekete ég - A fehér felhő Témájában is hasonló, az első világháborúhoz kapcsolódik. Mikor új határokat rajzoltak a nagyhatalmak vezetői, sok család a szögesdrót két oldalára szakadt. Esküvő, temetés, semmilyen emberi ünnep vagy gyász át nem jutott a bürokrácia és a hatalom falain.
A Gobbi Hilda Színpadon egyszerű díszletben bonyolódik le a nagyon hosszú előadás. Kezdetben tempótlanul, alulvilágított képekben beszélnek és mozognak a színészek – így bontakozik ki az alaphelyzet. Zoltán Zoltán, a falu megbecsült tagja meghalt, utolsó kívánsága, hogy a határ túloldalán temessék el, egykori kedvese mellé. Akivel nem lehettek egymáséi, mert jött a határhúzás. A falu népes kompániája elindul, hogy végső nyugalmat találjon az archetipikus akárki figurának, rajta keresztül maguknak is.
Az út előre és hátra is vezet az időben. Ötletesen illesztették egymás után a különböző korban játszódó jeleneteket. Ez a dramaturgiai húzás segíti a témát és a helyzetet is. Viszont az a döntés, hogy szinte minden szereplő kapjon egy saját monológot, már inkább lassítja és sokszor megdöccenti a koporsót a végső megbékélés felé vezető úton. Hiába remekek a színészi teljesítmények, a gyakran megdöbbentően drámai megszólalások. Hiszen egy-egy mellékszereplőnek előtte és utána alig pár mondata, alig pár másodperce van megmutatkozni. Mikor belekezd a történetébe, érdekesen bomlik ki háttere, motivációja, de aztán szinte minden helyzet túlbeszéltté válik.
A nézőteret és a színpadot szögesdrót választja el egymástól. Balra fent géppuskaállvány reflektorral, balra lent a határátkelő. Középen egy kis bódé kerekeken közlekedik előre-hátra vagy épp a szélekre. Világos térhasználat, ami segíti a történet megértését. Két szereplő használja más szabályok szerint a teret, Tarpai Viktória Julija és Rácz József Zoltánja bolyonganak benne, egymást soha sem lelve. Keresztülhordozzák magukat mindenen, szép állapotban, pátosz nélküli alázattal a szerelem szentsége felé.
A pátosz nélküliség nem jellemzője az előadásnak, de ezt egy Vidnyászky- rendezéstől nem is várhatjuk el. Van, aki szereti ezt a hatáskeltő elemet, van, aki nem. De lehet, hogy pontosabb úgy fogalmazni, hogy van, hogy szolgálja az előadás egészét, van, hogy nem. A Zoltán újratemetve egy szolidabb előadás, mint mondjuk a Fekete ég - A fehér felhő. Miközben a kicsi térben, kevés eszközzel is erőteljes crescendókat tud működtetni. Ezek főleg Izumrud Abdullovics Szultannuradov körül törnek fel, aki erősen beszívott állapotban durva tripeket lát. A megmámorosodott hatalom ő, akinek döntetni kellene a koporsó sorsáról, de csak az ópiumcsempészésen jár az esze. Ivaskovics Viktor elemi erejű alakítása Viktor Pelevin regényeit idézi. Kár, hogy nem lép még kettőt ebbe az irányba az előadás.
A bemutatón mellettem három üres szék volt, relatíve a nézőtér közepén. Nem sokkal korábban egy nagy tömegben álltam, egy kedves anyuka és kislánya állt mellettem, a kislány éppen puszit adott egy hosszú szőrű skót juhásznak. Szabadságról, megosztottságról, társadalmi igazságtalanságokról beszéltek a szónokok. Nem volt szögesdrót, kordon volt, mögötte a hatalom háza. A Közfelháborodás napja volt, ahol több városban, több tízezren mondtak nemet az új szögesdrótokra, amik elválasztják Magyarországot Európától, az átlátható adózástól, az információ szabad terjedésétől.
Ehhez képest a Nemzetis előadás nem is lehet aktuális, jelen társadalmi kérdéseket vizsgáló. Nem is célja, nem ilyen profilt visz a színház új vezetése. Van, akinek ez tetszik, van, akinek nem. A kérdés, hogy a választott témában és stílusban mélyre megy-e az előadás, feltárja-e a bonyolult összefüggéseket. Vagy csak irodalmi színpados stílusban, jó színészi alakításokkal beszámol egy történelmi eseményről.
Az előadás néhány percig lélegzetelállítóan érvényes. Amikor a beregszászi színészek civilként arról mesélnek, hogy a szülőföldjüktől pár száz kilométerre most is háború dúl. Oroszország annektálja Ukrajna egy részét. Néhányan már meg is kapták a behívójukat. Nemsokára újra előkerülnek a szögesdrótok, újra családok szakadnak ketté. Ez az őszinteség csodálatra méltó és megdöbbentő. Beszélni kellene még erről.
(2014. november 17.)
Hodászi Ádám
