A fiatal színészek jól ráhangolódnak a nem realista, önreflektív játékmódot igénylő rendezői stílusra.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem aulájában néhány szék és egy asztal, na meg egy magasított vasszerkezetre applikált ülőke, ezeket üli körül a közönség. A negyedéves színészosztály tagjai az egyetem üvegajtaján jönnek be az utcáról, és előadják a Fame magyarított főcímdalát. Hírnév – így kezdődik hát Zsótér Sándor Sirálya. Valóban, Csehov drámájának fontos összetevője a hírnév: Arkagyina híres színésznő, aki a híres íróval, Trigorinnal él együtt, és nem túlságosan büszke a magának hírnevet szerezni képtelen fiára, Trepljovra. Ő pedig abba a Nyinába szerelmes, aki olyan híres színésznő akar lenni, mint Arkagyina, és odaadja magát a híres írónak, Trigorinnak. Míg Nyinát csak a hírnév érdekli, Trepljov mindenekelőtt új formákat akar teremteni, a művészetet sarkaiból kiforgatni. „Hadd legyek művész” – énekli a végéhez közeledve, ugyancsak a Fame-ből, de ez csak vágy marad, ahogy Nyinának is meg kell elégednie a vidéki színésznőcske hálátlan szerepével.

             Fotó: Dévényi Zoltán

Ilyen üres és lélektelen világot ábrázol Csehov – teszi mindezt maró iróniával, az alapvetően tragikus létállapotokat finoman komikumba fordítva. Kiváló terep ez Zsótér stíluselemeket merészen vegyítő, a szövegeket a maguk sarkaiból kiforgató, mégis nagyon pontos interpretációt nyújtó rendezői módszeréhez. A fiatal színészek jól ráhangolódnak erre a nem realista, önreflektív játékmódot igénylő rendezői stílusra, kiválóan valósítva meg a művészi elképzelést. Ebben az is segítségükre van, hogy alig egy-ketten visznek végig egy teljes szerepet, a legtöbb színész folyamatosan más-más szereplő bőrébe bújik: a fiúk például vegyesen játszanak női és férfi szerepeket. Sőt, még a lelőtt és kitömött sirályt és a felhőt is egy-egy színész alakítja. A pedagógiai szándék mellett – a fiatal színészek a legkülönbözőbb helyzetekben próbálják ki magukat egy előadáson belül – a szerepek folytonos váltogatása még jobban segíti az önreflektív játékstílust. Ugyanezt láthattuk már Zsótér Hamletjében is, amit a legutóbb végzett színészosztállyal készített.

A Sirály mindig alkalmat ad arra, hogy egy rendező valljon arról, mit jelent neki a színház. Az ugyancsak idén bemutatott átriumi Sirályban Fehér Balázs Benő rendező és Fekete Ádám dramaturg Trepljov szájába adják a színházzal kapcsolatos véleményüket. Zsótér fordított megoldással él: ő vendégszövegeket használ, de maga olvassa föl, és ismételteti el azokat az éppen játszó színészekkel, akiknek a játékát ezzel folyamatosan meg-megszakítja. A legváratlanabb pillanatokban lép elő a rendező, de mindig az éppen a jelenethez illő szöveget adja és adatja elő, érdekesen reflektáltatva a színen zajló eseményeket a legtöbb esetben elméleti szövegekkel. Persze a színpadi magas labdákat mindig lecsapja: a Samrajevet játszó színésszel például akkor mondat föl egy szöveget, amikor az éppen anyaszült meztelenre vetkőzött.

Az előadás hatásának egyik fontos összetevője a közönség közvetlen közelében zajló játék és az adott tér maximális kihasználása. Talán egyetlen másik rendező sem tud olyan találóan helyszínre alkalmazni egy előadást, mint azt Zsótér teszi. A Színmű aulájában szerepet kap az összes ajtó, a ruhatár, a portásfülke, sőt az utca is, ahonnan néhányszor egy fekete kocsi hajt a bejárathoz, és lámpájával bevilágít – Trepljov színdarabjában például a vörös szemű ördögöt „játssza”.

„Szárnyára vesz majd a hírnév” – halljuk az előadás végén harmadszorra is. De a lelőtt sirály kitömve áll a szekrényben, nem repül már többé.

(2015. december 2.)

Az előadás adatlapja itt található.