Hit, hitetlenség, vérárulás, bálványimádás, küzdelem a hatalom ellen, kételkedés és győzelem. Ez mind benne van a Nemzeti Színház előadásában, csak éppen az nem derül

Generációk egymás mellett beszéléséről, kiüresedett világról, az emberek elállatiasodásáról, az ösztönök felülkerekedéséről akar beszélni Csiszár Imre az Ericsson

Balázs Zoltán rendezése a komoly felnőttlét erőfitogtatásaival kezdi történetét, ami szép lassan átcsap fogócskába, majd macska-egér játékba, hogy aztán a labda-tojások

Natúr-lírai, ösztönös, vad, heves, kábító, ami a színpadon történik. Egy dobos – egy táncos, egy férfi – egy nő, egy ütem, egy lélegzet, egy pár a színpadon, döbbent

Ha a melodráma műfaj eredetét keresnénk, több ős mellett nyilvánvalóan felbukkanna Tolsztoj eme klasszikusa, az Anna Karenina is, hiszen a cselekmény szintjén valóban egy

Aztán a darab címe hirtelen értelmet nyer, és a játék váratlanul tragédiába torkollik: egy falubeli fiú öngyilkos lesz, kövekkel a zsebében belegyalogol a folyóba.

Ma már nincsenek frissen megjelenő igazi mesék a tévében, könyvben is ritkán – ez nem közhely, nem frázis, vagy a múlt dicsőítése, ez tény. Sokszor mondják a nagyszülők,

Teljesen nyilvánvaló párhuzamot állít fel Podmaniczky Szilárd Beckettre várva című színműve: Vladimir és Estragon vár, csak éppen nem Godot-ra, hanem Beckettre, a két ember

Vodkával, vermuttal és gépolajjal átitatott delíriumos létballada a Stúdió „K” Hű, de messze van Petuski! című előadása, amelynek edzett, hithű és kizökkenthetetlen

Forradalmár-e az a művész, aki nem köt kompromisszumokat, és mindenekelőtt a lelkéből akarja átadni a nézőknek a zenét, akár saját maga módszeres feláldozása árán?