A színházban – többek között – az a jó, hogy a legváratlanabb pillanatokban érheti meglepetés az embert. Jó és rossz egyaránt, de most maradjunk az első változatnál. Ha

A gondolkodó ember kénköves keserves útján mindenképpen belebotlik olyan kérdésekbe, amelyek a saját határairól szólnak. Ezek gyakran a valóság és képzelet határait

London, 2005 júliusa. A napokban hirdették ki, hogy 2012-ben London rendezheti az Olimpiát. Egész Nagy-Britannia örül a sikernek, ám a nagy boldogságot pár nap múlva rettenetes

Van a közismert anekdota az Othello egyik vidéki előadásáról, amelyben Jago egy igen találó jelzőt kap az egyik nézőtől.* Remélhetőleg a Vígszínház Othello előadását

A veszprémi színház előadásában nem a kapuzárási pánik kérdései vagy az asszimilációs problémák a meghatározók, hanem az öncsalás és az önhazugság konstruált

Benjamin gyakorlatilag végzett az egyetemen, azonban a szó valódi értelmében nincs neki senkije, nem csoda, hogy elege lett a világból, a szüleiből, az ürességből, s egy

Egy vajszívű, birtokos apa, egy kotnyeles, mégis jó lelkű anya, jóképű, homályos múltú udvarlók és nem kevesebb, mint öt eladósorban levő lány. A XIX. századi angol

Múlt és jelen csap össze egy nem látható, de az első pillanattól érezhető dimenzióban, amelytől az előadás hasonló hatást ér el, mintha egy pszichothrillert néznénk:

A poklot poklát megjárni Sopsits Árpádnál nem lehet csak úgy, nála alaposan miszlikbe kell aprítani mindent, amiben megcsillanhat a túlélés reménye. Ez a látkép nem vízió,

Azonban arra kérdésre, hogy miért kellett színpadon megszólaltatni ezt a művet – bár a dráma rengeteg lehetőséget kínál –, nem kapunk igazi választ. Azon kívül persze,