Hangsúlyos és lényeges, hogy ugyanaz a szöveg hogyan szűrődik át a három színész különböző korú és alkatú testén.

Horváth Csaba új előadása jelentős és hiánypótló mű: megkerülhetetlen állításokkal és vitathatatlanul érvényes színházi nyelvvel.

Fehér Ferenc koreográfiája olyan, mintha egy üvegketrecben fenevadakat mutogatnának nekünk.

Habár a nagy női lázadás nem tűnik többnek egy csajos estékkel tarkított hétnél, az előadás néhol mégis belekap az emberi lélek mélységeibe.

A nevetés és sírás széke között padlóra esünk - az előadás ténylegesen nem rólunk szól.

A fiatal színészek jól ráhangolódnak a nem realista, önreflektív játékmódot igénylő rendezői stílusra.

Kifulladhatatlan futamok követik egymást, mintha egy nagy lélegzetvételben szeretnének mindent összefoglalni, ami a színházban hajtja őket.

Rendezői munka nélkül a színészek céltalanul tévelyegnek az ibseni szöveg ágai-bogai között.

Puskás Tamás rendezésében minden a helyén van, és amit vállal, teljesíti is.

Az azonosulás mögött álló palástolatlan, őszinte lelkesedés pedig kétségtelenül hat a hallgatóságra is.