És ezzel el is jutottunk a mai magyar színházi befogadás egyik sarkalatos kérdéséhez. Ha nem a _valóságot_ látjuk a színpadon, nem hisszük el. Hiszen nem volt semmi korhű

Ez a dupla kettősség azonban az előadás vonatkozásában felvet (legalább) két kérdést. Egyrészről azt, hogy az olvasva vagy elmesélve virtuozitásával lenyűgöző szöveg

De azért ott motoszkál az a kérdés az emberben, hogy miért nem _nevetnek_ az emberek? S miért érezzük magunk is a második felvonás közepén, hogy nem pörög könnyeden az

A fenti bekezdés Bajor Gizitől, a huszadik század sikerben fürdőző, ám az élet árnyoldalait is közvetlen környezetén és saját bőrén megtapasztaló színésznőtől

Ebből következően sem Molnár Ferenc, sem a klasszikus színház (pl. a komplett előadásra való törekvés) nem jut szóhoz, de a _Pál utcai fiúk_ is csak egy _eszköz_, hogy

Persze attól, hogy nem lehet, még játsszák az operettet úgy mint régen, ami ezúttal nem a formai megvalósításra vonatkozó jelző, hanem a külcsín és az álom (az édes)

Zsótér Sándor, a Radnóti Színház előadásának rendezője azonban elolvasta Williams darabját, mi több, Ambrus Máriával – Ungár Júlia dramaturgi segédlete mellett –

Füst Milán története egy Húber Vilmos nevű nyomdászmesterről és az ő szűkebb pátriájáról szól. Rég – mint később kiderül, öt éve – nem látott édesanyja érkezik

Csiszár Imre rendezése lendületesen, üresjáratok nélkül működteti a vígjátéki szerkezetet, és a színes kavargást a megfelelő pillanatokban egy-egy sötétebb

De Művészt nem nevezték ki bírónak, és nem is fogják. Ma már Mariann is csak a múlt emléke, s távoztával a jövő veszett el. Hüse Csaba játssza ezt a figurát. Nehéz olyan