Pedig a felcsapás kifejezetten ígéretes, ugyanis az elegánsan gúnyos, bölcsességét stílusos iróniába csomagoló Ágnes szellemesen érezteti a szakdolgozatára felkészülő, de
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy,
Szerelem, irodalom, értelem és Isten. Ezek körül folyna a dráma valahol Angliában, egy szende, jóravaló, butácska asszony, az őt keményen tartó parasztember férje, és egy
Az Alfierit játszó Körtvélyessy Zsolt szinte végig a színen, pontosabban a hol a színen, hol amellett van jelen, hiszen amit látunk, az ő története, amit tanmeseként oszt meg a
Giovanni és Annabella testvérek, ez persze nem gátolja meg őket abban, hogy egymáséi legyenek. És olyannyira titkolják, hogy Putanán, a nevelőnőn kívül nem is tud erről senki
Az előadáson határozottan érezhető, hogy mondani akar valamit, szinte tapintható a közlés iránti vágyódás, ám fordulópontok és motivációk teljes hiányában a semmiből a
A gálaest második részében a Budapest Táncszínház egy kis meglepetéssel szolgál őszi bemutatójának műhelymunkájából, amit a 2010-es évben a világhírű Joseph Tmim
Az intim térbe és életszerű szituációkba átültetett, átdolgozott, és ismétlődő elemekkel jól megtűzdelt, Az ember tragédiája kapcsán létrehozott minimál-ötletbörze