Szokásunkhoz híven összegyűjtöttük az év általunk legfontosabbnak tartott előadásait, a bemutatók sorrendjében, néhány szerkesztőségen kívüli, sokat látott kritikust is bevonva a válogatásba.
A legfontosabb egy kicsit más, egy kicsit talán több, mint a legjobb. A szerkesztőség tagjain kívül (B. Kiss Csaba, Dicsuk Dániel, Gáspár-Singer Anna, Marik Noémi, Soós András, Stuber Andrea és Török Ákos) két elismert, a fővároson kívüli előadások terén is tájékozott szakírót hívtunk meg, Urbán Balázst és Zappe Lászlót, hogy vegyenek részt a 40-es lista összeállításában.
A bajnok / Katona József Színház, Budapest (bemutató: 2016. március 19.)
A Puccinibe és operaáriákba oltott, hagyományosnak legkevésbé sem mondható darab izgalmas kísérlete réginek és újnak, fennköltnek és mocskosan hétköznapinak, az eredmény pedig egyfajta rendhagyó „politikai bulvár“, amely a Katona József Színház színpadán, katonás színészekkel előadva különösen üdítő vállalkozás. Pintér Béla több alkalommal is bebizonyította már, hogy képes sokat megmutatni az ún. magyar valóságból, A bajnok pedig a már ismert és jelentősebb pintéri darabok sorába illeszkedve nem marad el a várakozásoktól. Már csak azért sem, mert „ez a fajta primitív, ostoba földhözragadtság az operával párhuzamba állítva valami egészen fontosat tud állítani arról, hogy a kultúra magaslatai és a hétköznapok gondolkodásának a nívója mennyire kínos ellentétben állnak egymással” – írja kritikájában Hajnal Márton.
Nagy Ervin, Rezes Judit (fotó: Toldy Miklós)
Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk / Trafó, Budapest (bemutató: 2016. március 19.)
Nem igazán színházi előadás ez, mégis igaz(i) színház. Olyan, amilyennek mindegyiknek lennie kellene: hozzánk szóló, közös gondolkodásba bevonó. Szó szerint az történik, amit a címben ígérnek nekünk. Hat ifjú színész/színésznövendék kiáll elénk és saját történetét mesélve vall arról, hogyan is áll jelen pillanatban a színészléttel. Még csak pályájuk kezdetén tartanak, de már a csalódottság, a kiégés, az érvényesülési módozatok útvesztői, a szerződtetések anomáliái rombolásokat okoztak bennük. És mégsem negatív előadás ez, sőt. Azzal, hogy nyíltan beszélnek problémáikról, tanúságot tesznek arról is, hogy még nem halt ki belőlük a hit a változtatás lehetőségében. Így annak ellenére, hogy a Színművészeti Egyetemről, az ottani afférokról és a munkaerőpiaci esélyeikről hallunk, cseppet sem belterjes az est, mert a félelem nélküli, a taktikázást félretevő, nyílt kommunikációról és annak fontosságáról adnak példát az alkotók. Nem véletlenül mondja Kelemen Kristóf, rendező: A mi felelősségünk csak annyi, hogy őszinték legyünk.”
Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk (fotó: Szántói Lilla)
Galilei élete / Nemzeti Színház, Budapest (bemutató: 2016. március 20.)
Az ismétlés a tudás anyja minősített esetének is tekinthetjük a bemutatót. Zsótér Sándor másodszor rendezte meg Bertolt Brecht darabját, s másodszor dolgozott a Nemzetiben Törőcsik Marival, Trill Zsolttal, Mátyássy Bencével, Trokán Nórával, továbbá ezúttal budapesti és kaposvári színinövendékekkel is. Az előadás okos, mint a nap. Tiszta és egészséges, mint a fiatalság. A fekete-fehér törpebérházban zajló játék egyszerre fizikai és intellektuális, értelmes és érzelmes. Zsótér Sándor és Törőcsik Mari az idős Galilei szerepével mindent el tudnak mondani magukról és egymásról. Arról nem is beszélve, hogy rólunk is. A rendező mintegy mellékesen színháztörténetet ír: gyengéden egymás karjaiba tereli a különböző színésznemzedékeket, a legfiatalabbaktól a legidősebbig, a legkisebbtől a legnagyobbig.
(Az előadásról írt kritikánk itt olvasható.)
Galilei élete (fotó: Eöri Szabó Zsolt)
Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok kara / Utcaszak (bemutató: 2016. március 31.)
Olyan világba visznek minket, ahová magunktól nem szívesen merészkednénk, sőt, amiről próbálunk tudomást sem venni. Az előadás egy prostituált nő sorsába villant bele, aki a hatóságok elől menekül, mert el akarják venni tőle a gyermekét. Simon Balázs rendező az Utcaszakra jellemző stilizált játékkal, maszkokkal és elrajzolt alakokkal teszi elviselhetővé a látottakat. Színészei magyar színpadon ritkán látható mozgásos képességekkel és helyenként megrázó erővel beszélik ezt a nyelvet, ami elemeltségében is – vagy pontosan azért – arculütő. „Lemondunk a sokkoló elemek természethű bemutatásáról, ironikusan tekintünk a legdurvább eseményekre is – szeretnénk, ha azokat a nézők egyszerre átélt és analitikus módon, a történet egészén át megtartott kíváncsisággal fogadhatnák be” – mondta az előadás kapcsán Simon Balázs rendező. Aki megnézi a Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok karát, láthatja, nem a levegőbe beszél.
Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok kara (fotó: Szűcs-Szabó Marianna)
Soha senkinek / Nézőművészeti Kft.; MaNNa (bemutató: 2016. április 12.)
Néha a színház megteszi a legtöbbet, amit tehet: megváltoztatja a néző életét. A Nézőművészeti Kft. Soha senkinek című produkciója erre hivatott részint témájánál, részint művészi minőségénél fogva. Az alapanyag egy német regény, amelyben a főszereplő fiatal lány a gyerekkorát végigkísérő szexuális zaklatást beszéli el. Scherer Péter rendezésében Simkó Katalin nagy erővel, végtelen érzékenységgel és szinte tapintható fájdalommal játssza el a történetet. A produkció után – akár osztályteremben, akár színházban adják elő – feldolgozó beszélgetés zajlik pszichológus szakértő részvételével. És nem ritka, hogy nehezen, bátortalanul, de egyszer csak megszólal egy néző: Én érintett vagyok...
Soha senkinek (fotó: Thália Színház)
A kaukázusi krétakör / Budapesti Bábszínház (bemutató: 2016. április 15.)
Brecht klasszikus – jelenlegi formájában lerövidített – példázata az emberi gonoszságról, közömbösségről, szeretetről és humánumról Vidovszky György rendezésében ma is egyértelműen megállja a helyét a színpadon. A darab folytonos jelenidőben, megtartva az eredeti koncepciót, valamint a brechti V-effekteket, örökké aktuális társadalmi-politikai kérdéseket és problémákat feszeget. Mindeközben pedig a sokféle báb és stílus ötvözetével teremt lehetőséget a színészi játékra, az emberi jellemvonások különbözőségének megmutatására, aminek kavalkádjában a maszk nélküliség fontos, kiemelkedő jelentések hordozójává lesz. Spiegl Anna, Szolár Tibor és Mészáros Máté játéka teszi még emlékezetesebbé az ifjúsági korosztály számára is értelmezhető előadást.
(Kritikánk itt olvasható.)
A kaukázusi krétakör (fotó: Éder Vera)
A chicagói hercegnő / Budapesti Operettszínház (bemutató: 2016. április 24.)
A chicagói hercegnő „ékesen bizonyítja, hogy az operett él, az operett színház” – írja kritikájában Dicsuk Dániel. A Béres Attila által rendezett előadás a csúcspontja volt az Operettszínház egyébként is erős elmúlt évadának (melyről itt írtunk bővebben), mind a cselekményében erőteljesen jelenlévő, a műfaj sztereotípiáira vonatkozóan tabukat döntögető irónia, mind a klasszikus, magyar és cigány, valamint modernebb, jazzdallamokat is felvonultató, a kontraszt ellenére is meghökkentő harmóniában együttszóló zenei anyaga révén. Az előadás szép példája annak, hogy népszínházi keretek között sem szükséges az operettet múzeumszínházként, a dalokra, olcsó poénokra és bokacsapkodós koreográfiákra kihegyezve játszani: egy operett lehet egyszerre cselekmény- és zeneközpontú, megférhet egymás mellett a rendezői szándék és a közönségszórakoztatás. Épp úgy, mint ahogyan ebben az előadásban a cigányzene és a jazz.
A chicagói hercegnő (fotó: Budapesti Operettszínház)
A mizantróp / Janus Egyetemi Színház, Pécs (bemutató: 2016. április 26.)
„Tóth András Ernő rendezése minden elismerést megérdemel” – írtuk POSZT-beszámolónkban a pécsi Janus Egyetemi Színház előadásáról. És valóban, a zömmel amatőr színészekkel dolgozó színház nagyon profi előadást hozott létre egy kicsi és intim térben, amely Célimène szabályos átjáróházként funkcionáló lakását hivatott megjeleníteni. A produkció kiválóan teremti meg azt a hazug látszatvilágot, amely ellen az embergyűlölő Alceste hiábavalóan lázad: a színlelés, a képmutatás, a tettetett érzelmek világát. Az előadás Molière saját koráról nyújtott lesújtó ítéletét mai világunk kritikájává teszi; a karakterek mintha tényleg csak az utcáról tévedtek volna be, olyan ismerősek. A Janus Mizantrópja viszont nem tettet: a jórészt fiatal színészek egyszerű, letisztult, önazonos előadást mutatnak be.
A mizantróp (Fotó: POSZT)
III. Richárd / Gyulai Várszínház (bemutató: 2016. július 13.)
Az ifj. Vidnyánszky Attila – Vecsei Miklós – Kovács Adrián alkotóhármas, miután nagyot dobbantott Budaörsön a Liliomfival, és elég nagyot a kaposvári egyetemistákkal a Rómeó és Júliában, Gyulán megmutatta, hogy nem csupán kisebb tereket tudnak megtölteni pezsgő színházzal. „Vidnyánszky rendezése súlyos, mégsem komolykodó korkép: a hatalom kifacsarodott természetét mutatja meg, és azt, hogyan tudunk mégis otthonos bensőségességben lenni ezzel a félrebillent akarattal” – írtuk az előadásról. Lassanként stílussá és védjeggyé váló színházi nyelvvel, friss szellemmel, sziporkázó (noha nem egyszer félrenyekkenő) ötletekkel mutatják meg, mit gondol a Z generáció a világról. Márpedig nagyon ránk fér ez a szembesítés.
III. Richárd (fotó: Kiss Zoltán)
Egy őrült naplója / Katona József Színház – Füge – Orlai Produkciós Iroda – MASZK Egyesület (Szeged), (bemutató: 2016. július 22.)
Sejthető volt, hogy Keresztes Tamás tehetsége előbb-utóbb bevonzza a monodrámát. Orlai Tibor ajánlata, az Egy őrült naplója felettébb jó választásnak bizonyult számára. És ha már egyszer teret kapott, rögtön díszletet is tervezett és a looper nevű szerkezettel zenét is szerzett a Gogol-műhöz. Mindkettő izgalmasra és jelentéstelire sikeredett. Mint ahogy maga a Bodó Viktorral közösen létrehozott előadás is. Keresztes a zavart, rögeszmés személyiséget, a „meghasadt létezés élményét” szuggesztív plasztikussággal tárja elénk. És bár az előadás első felében némiképp még a virtuóz játéktechnika uralja a teret, amikor Popriscsin a társadalmi igazságtalanságtól átkattan és őrülete végképp eluralkodik rajta, visszaszorul a technika – eszközben, játékban: marad az ember, a maga mindentől megfosztott valójában. „Bár az előadás fő jellemzője a humor, és Popriscsinen is inkább nevetünk, Keresztes Tamás meg tudja mutatni a szerencsétlen és sajnálatra méltó embert. Gogol, Bodó és Keresztes találkozásából az év egyik legjobb előadása lett” – írja kritikájában B. Kiss Csaba.
Keresztes Tamás (fotó: Toldy Miklós)
A lista első része itt található.
A lista második része itt található.
A lista harmadik része itt található.
A lista negyedik része itt található.
