Pedig a felcsapás kifejezetten ígéretes, ugyanis az elegánsan gúnyos, bölcsességét stílusos iróniába csomagoló Ágnes szellemesen érezteti a szakdolgozatára felkészülő, de
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy,
Szerelem, irodalom, értelem és Isten. Ezek körül folyna a dráma valahol Angliában, egy szende, jóravaló, butácska asszony, az őt keményen tartó parasztember férje, és egy
Az Alfierit játszó Körtvélyessy Zsolt szinte végig a színen, pontosabban a hol a színen, hol amellett van jelen, hiszen amit látunk, az ő története, amit tanmeseként oszt meg a
Giovanni és Annabella testvérek, ez persze nem gátolja meg őket abban, hogy egymáséi legyenek. És olyannyira titkolják, hogy Putanán, a nevelőnőn kívül nem is tud erről senki
Mindazonáltal lehet, hogy nem a legjobb megoldás ez a kvázi licenszelőadás. Nem elsősorban a történet miatt, ami továbbra is meglehetősen le van rövidítve. Nem is a
Kellemesen laza légkör fogadja a nézőket a Sárba tiport Orfeusz nézőterén. Táncosok melegítenek, járkálnak, trécselnek a zenészekkel, akik csak ímmel-ámmal hangolgatják
Szolid böffenések és kátrányos krákogások közepette egy pocakos, borostás, sörtől elnyűtt arcú férfi bukdácsol ki a paplan alól, majd papucsával elnémítja a töretlenül