A legerőteljesebb és legkonkrétabb hatást a legapróbb részletekig kidolgozott, feje tetejére állított, romos, poros, lelakott és elnyűtt kastélybelső látványa váltja ki
Két éve Andrei Şerban Bukarestből érkező Lear rendezése (kritikánk itt) a városi sportcsarnokban kapott helyet – ennek objektív oka volt: a grandiózus díszlet –, ahol
Ehhez néhányan kaptak fehér maszkot, néhányan nem (hogy miért pont Orgon és Tartuffe nem, arra színpadi utalás nem érkezik), de mindenki korhűnek ható ruhában van, és
A Finito Tasnádi István verses színműve, hommage à Molière, egy Blondin Gáspár nevű munkanélküli – szakképzettségét tekintve hentes – haláláról szól, helyesebben
Jó, László Miklós ezen az alapötleten is csavart egyet, hiszen nála Asztalos úr és Balázs kisasszony látva utálják, és csak látatlanban szeretik egymást. És ehhez a
Már az indítás az abszurdba hajlítja az előadást: a hetvenes években, egy strandon készült fotók elevenednek meg. Bozsik azonban nem másolja a képeket, hanem újrafogalmazza